Amíg aktívan éltem a függőségemet, szinte folyamatosan dühös voltam és haragudtam, természetesen mindig másra... hittem ezt akkor. Csakis saját magamra haragudtam, megakadályozott a szabad életben a függőségem. Amióta a 12 Lépéses Programot megismertem és lépegetem a Lépéseket, rájöttem, szabad nekem minden érzésemet megélnem, a lényeg, ne marasztaljam őket, hanem engedjem el. Sokszor azért vagyok dühös, mert nem az én akaratom szerint történik valami az életemben, ez a tehetetlenség dühe. Amikor felismerem, hogy hiányzik az Első Lépésem második fele - tehetetlen vagyok, életem irányíthatatlanná vált - tehát én akarom ismét irányítani az életemet, rendszerint hamar leteszem a mérgemet. Hiszen nem irányíthatok, embereket, helyzeteket, eseményeket. Az Első Lépés második felével tudom ezt magamban helyre tenni.
A neheztelés már nehezebb dió, mert maradni akar. Ha neheztelek, órákig képes vagyok fortyogni és másnap mint a kifacsart citrom, úgy ébredek. Tudom, nem jó nekem, mégis olykor szükségem van rá. Neheztelni a hozzám legközelebb állókra szoktam, idegen embereknél hamar elpárolog a mérgem.
A lényeg mégis az, hogy saját magamnak bocsátok meg a legnehezebben, saját magamra neheztelek a legtovább. Igyekszem mégis megbocsátanom magamnak a múlt tévedéseit és a jelen hibáit is. Úgy gondolom a lényeg, a hajlandóság és az, tanítható legyek.
Volt olyan időszak az életemben, amikor átestem a ló másik oldalára és elfelejtettem haragudni. Aztán egy idő múlva nem tudtam miért, mitől érzem magamat rosszul.
Úgy tanultam az előttem járóktól, ahhoz, hogy a középutat megtaláljam, szükséges megélnem mind a két végletet.
0 megjegyzés