Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Március 5.
Légy az, aki vagy!

„Amikor más emberekkel jövök össze, vagy új kapcsolatot létesítek, mindig mindenféle megszorítást kezdek alkalmazni önmagammal szemben. Nem lehetnek például saját érzéseim. Nem lehetnek saját vágyaim, szükségleteim. Nem lehet saját élettörténetem. Nem tehetem azt, amit akarok, nem érezhetem azt, amit érzek, és nem mondhatom ki, amit ki kellene mondanom. Elnyomott, tökéletességre törekvő robottá változom ahelyett, hogy az lennék, aki vagyok: én.
(Név nélkül)
Néha ösztönösen úgy reagálunk egy-egy új helyzetre, hogy teljesen kivetkőzünk magunkból.

De ki más lehetnénk? Ki szeretnék lenni?

Nem kell másnak lennünk. A legnagyobb ajándék, melyet mindenhová, minden kapcsolatba magunkkal vihetünk, ha önmagunk maradunk.

Esetleg azt hisszük, mások nem fognak így szeretni. Attól tarthatunk, hogy ha egyszerűen önmagunkat adjuk, a másik elmegy, vagy talán megszégyenít. És jaj, mit gondol majd rólunk?

Pedig, ha elfogadjuk magunkat, a többiek gyakran sokkal jobban érzik magukat velünk, mint amikor merevek és visszafogottak vagyunk. Ilyenkor öröm együtt lenni velünk.

Ha bizonyos emberek nem értékelnek, vajon igazán együtt akarunk lenni velük? Hagynunk kell, hogy mások véleménye szabja meg, hogyan viselkedjünk?

Kapcsolatainkra kifejezetten gyógyító hatással lehet, ha megengedjük magunknak, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Sokkal oldottabb lesz a dolog. Lazíthatunk. Lazíthat a másik is. Egyikünknek se kell szégyellnie magát, hiszen nem hazudtunk. Azok vagyunk, aminek szántak minket, és ez elég. Így csodálatos.

Csak a saját magunkról kialakított véleményünk számít. És megadhatjuk magunknak a vágyott elismerést.

Ma lazítok: az leszek, aki vagyok kapcsolataimban is. Nem alacsonyodom le és kezelem le magam. Elfogadom és értékelem magam. Istenem, segíts elengednem a félelmemet attól, hogy önmagam legyek!

A Program előtti életemben, a megfelelés irányított. Meg akartam felelni MINDENKINEK, akár fontos volt nekem az az ember, akár nem. Mivel nem volt kapcsolatom saját magammal, így nem is tudtam saját magam adni. Emlékszem, 14-16 éves korom körül mennyit veszekedtünk a szüleimmel. Kivillanni látszott az énem és idegen volt számukra, ők is függő emberek voltak. Azért, hogy továbbra is a család elfogadott tagja lehessek elbújtattam az igazi énemet - természetesen nem tudatosan - és felvettem egy szerepet, vagy különböző szerepeket játszottam az elfogadásukért, a megbecsülésükért. Akkoriban kezdett felerősödni bennem a társfüggés, elhitették velem - természetesen ők sem tudatosan tették ezt, a betegségük irányította őket - hogy csak akkor vagyok szerethető, ha úgy ugrálok, ahogy ők fütyülnek, sőt, én még rátettem egy lapáttal, megcsináltam olyan dolgokat is, amiknek SZERINTEM örülnének és amikért úgy gondoltam, szeretni fognak. (akkor még nem tudtam azt, hogy egyik függő ember sem szeret senkit, főleg saját magát nem és mivel magát nem szereti, ezért másokat sem tud)
Többször előfordult az is, hogy családi összejöveteleken, társaságban az apám megszégyenített, mert adtam magam, azt mutattam meg, aki valójában vagyok. Azt üzente nekem ezzel, "ha magadat adod, még számomra sem vagy elfogadható, nem ám egy idegen ember számára".
A mai napig nehéz saját magamat megmutatnom.

This entry was posted on 17:20 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés