A 12 Lépéses Program áldásos hatására, ma már nem így élek, legalábbis nagyon igyekszem.
Mint már írtam, megengedem, hogy emberek, úgy döntsenek a saját életükben, ahogy akarnak, még akkor is, ha én tisztán látom, mekkora baklövést készülnek elkövetni. Más kérdés ez a gyerekeimmel kapcsolatban, velük sokkal nehezebb. Azért igyekszem nagyon, hogy a mai napon minél kevesebb sérülés érje Őket, az én betegségem által. Észrevettem, már sokkal többször inkább hallgatója vagyok a meséjüknek, mint régebben, amikor még félbe is szakítottam őket, mert "én tudom!", "majd én megmondom, hogy lesz a jó NEKIK!" Ezzel csakis azt értem el, hogy a saját érzéseiktől, megtapasztalásaiktól "mentettem" meg őket, ami nagy hiba volt. Nehéz megbocsátanom ezt az időszakot magamnak.
Egy példa:
Amikor a fiam (21 éves) hazatelefonál, hogy maradna még a barátjánál, inkább jönne a következő busszal, már azt mondom, én nem szeretném, viszont neked kell korán reggel kelned. Ilyenkor kicsit elgondolkozik és azt válaszolja, jön a korábbi busszal. Már érzi, azzal, hogy én kimondom mit nem szeretnék, jelzem felé a saját érzéseimet, (és saját magam felé is vállalom) a döntés mégis az ő dolga. Érzi azt, hogy az én akaratom nem azonos az övével, holott lehet egy és ugyanaz, a döntés joga az övé.
Volt már rá példa, hogy maradt, vállalva a kialvatlanságot, ezt tiszteletben tartottam.
Megtapasztaltam családon belül azt, amikor beleavatkoztam apám és anyám, vagy apám és az öcsém vitájába, minden egyes alkalommal a bűnbak szerepével kerültem ki belőle. Pedig én csak békíteni akartam. Rájöttem, nem viszem senki helyett sem a szégyenét, sem a bűntudatát és ettől kezdve inkább hallgattam.
Arra is volt példa, jó pár évvel ezelőtt, amikor a gyerekeim apja külföldön dolgozott és sokkal kevesebb pénzt hozott haza a beígértnél, eszemben sem jutott, hogy ő költötte el a pénzt, (akkor még nem mertem meglátni, ki is valójában) inkább szidtam vele együtt a munkáltatót. Még ügyvéddel is beszéltem (majd én megmutatom, majd én a sarkamra állok) és a végén, én maradtam a szégyenben.
Ma már sokkal óvatosabb vagyok és hiába élünk együtt, az ő dolgát neki kell lerendezni, még akkor is hagyom, ha nem rendezi le és ezáltal az egész családot kár éri. (erre is volt példa, nem is egy)
Többen értetlenül állnak efölött, azt szajkózzák, hiszen egy család vagytok. Én meg ilyenkor azt válaszolom, igen, csakhogy az ő dolga az övé és az enyém, meg a sajátom, nem avatkozom bele a máséba. Sokszor megmentettem már a felelősség vállalástól, mert elintéztem helyette dolgokat, pontosan azt tartva szem előtt, egy család vagyunk... ma már tudom, ez nem így működik.
0 megjegyzés