A 12 Lépéses Programban tanulom az elfogadást és az elengedést. A Program előtti életemben azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, úgy emlékszem, ezeket a szavakat itthon nem is használtuk.
Nagy rácsodálkozással és megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a tudatos életem nélkülözhetetlen hozzátartozói, mondhatom úgy is, alapok.
Elfogadom azt, amin változtatni nem tudok. Hol könnyebben megy, hol nehezebben, a lényeg a hajlandóság és az meg van bennem. Elfogadom, hogy embereket, helyzeteket és eseményeket nem tudok megváltoztatni, csakis a saját gondolkozásomon tudok változtatni.
Nehezebb elfogadnom, amikor egy olyan döntést hoztam, ami után még szoronghatok, mert engedtem, hogy irányítson a betegségem, mondjuk a túl sokat akarás. Ennek elfogadásához az vezet, illetve megkönnyíti, hogy meg tudjak bocsátani magamnak, amikor azt mondom, mivel most ezt nem a legjobban oldottam meg, úgyis hoz elém az élet majd hasonló helyzetet, akkor jobban figyelek és igyekszem kordában tartani a betegségemet, nem engedve a sugalmainak. Mivel elfogadtam, máris belép az elengedés. Általában már nem bántom magam miatta, kivételt képez az, amikor ugyanabba a gödörbe többedszerre is beleesem.
Tulajdonképpen nem az aggódás megszokása miatt szoktam mostanság is aggódni, hanem a hibáim lehetséges következményei miatt. Mert hibázni azt szoktam és biztos vagyok benne, hogy még fogok is.
Ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgaim, emberi számítások szerint, jócskán van közöm hozzá. Tehát, amit emberileg meg tudok tenni, általában megteszem - most már több esetben jól döntök és kevesebbszer engedem, hogy a betegségem döntsön helyettem - és amikor megnézem, hogy mint ember, már tehetetlen vagyok, olyankor bízom rá a Felsőbb Erőre, "legyen meg a Te akaratod" és működik az elfogadás és rögtön a velejárója az elengedés. Ilyenkor már nem rágódom a dolgon.
0 megjegyzés