Magamat valahogy nem vettem figyelembe.
A 12 Lépéses Program tanított és tanít a mai napon is arra, hogy fontos vagyok, egyszeri és megismételhetetlen érték, emberi oldalról senki sem tud úgy vigyázni rám, mint én magam.
Ma már úgy gondolkodom - többnyire - ma van mit ennem, van ruhám, amit felvehetek, van tető a fejem felett és van tiszta víz, amiben megfürödhetek. Amit ezen felül kapok az már ajándék.
A fizikai szükségletek hamarabb eszembe jutnak, mint a lelki. Talán amiatt, mert gyerekkoromban ezek többé kevésbé meg voltak.
Tudom és érzem melyek a lelki szükségleteim, mégis bizonyos fajtájáért nem teszek semmit. Megalkudtam? Félek elindulni az ismeretlen jó felé? Valószínűleg mindkettő.
Hiszem, remélem, ami nekem van szánva, szépen lassan, folyamatosan közelít felém és meg fogom kapni, még a jót is.
0 megjegyzés