Shirely MacLaine - Tánc a fényben (részlet)  

Bejegyezte: Bogriella



Shirley MacLaine - Tánc a fényben (részlet)
Rég elmondtam már Vaszinak a Jánossal és McPhersonnal való találkozásom
tapasztalatát. Voltaképpen a Vaszihoz fűződő kapcsolatom egyik erős szála
volt a tudat, hogy szabadon megbeszélhetem vele új tudatosságomat és
hitemet. Vaszi Oroszországban ismerkedett meg médiumokkal. Elmondta, hogy
hazájában sokan látogatják a médiumokat, mert az általuk közölt személyes
információk többnyire valóságosnak bizonyulnak.
A transzmédiumokat jól ismerő Vaszi tehát elfogadta, hogy Kevin egyszerűen
rendelkezik azzal a tehetséggel, hogy eszközként szerepeljen a spirituális
entitásokkal folytatott kommunikációban, amely entitások csupán annyiban
különböznek tőlünk, hogy nem rendelkeznek fizikai testtel. Vaszi nem vonta
kétségbe, hogy a spirituális entitások a spirituális világban léteznek.
Abban sem kételkedett, hogy korábban a földi síkon éltek. Vaszi számára
csak az jelentett problémát, hogy némelyikük lehet-e gonosz vagy sem. Azon
a bizonyos estén tehát az érdeklődése a jó és a gonosz kettősségére
irányult. Ez a kérdés nem hagyta nyugodni, és őszintén törekedett
valamiféle megoldásra.
Amikor Kevin megérkezett, Vaszi és én orosz kását (egyfajta pirított
hajdinát) vacsoráztunk fokhagymával és vöröshagymával. Kevin szokásos,
makulátlan, bézs öltözékeinek egyikét viselte, ám egyáltalán nem esett
kétségbe a lehetőségtől, hogy bepiszkolja, vagy összepecsétezi. Lelkesen
leült hozzánk falatozni, Vaszi pedig, meg sem várva, hogy Kevin
közreműködésével átjöjjön János vagy McPherson, azonnal rátért kedvenc
értékpróbáló témájára: a gonosz erőire.
A falatok között Vaszi, a keresztény orosz faggatni kezdte Kevint, a nem
vallásos, ám istenszerető amerikai transzmédiumot a jóról és a gonoszról
való véleményéről, engem pedig ámulatba ejtett, hogy milyen megalapozottak
az érvei.
– Nem gondolod – kérdezte Vaszi Kevint –, hogy ha az emberek és maga a
földi sík Isten kegyelméből kiesett teremtmények, akkor a gonosz része
természetfeletti Isteni Erőnek? Tehát gonosz maga Isten része?
Kevin nagy nyugalommal rágta a kását. Kétségkívül nem ez volt az első
rázós, jóról és gonoszról folytatott vitája életében.
– Nem hiszem – kezdte Kevin –, hogy létezik olyasmi, mint gonosz.
– Nem, nem – folytatta Vaszi –, ez nekem filozófiailag rendkívül fontos.
Nem gondolod, hogy gonosz azért van teremtve, hogy legyőzzük?
– Szerintem – felelte Kevin –, amit te gonosznak nevezel, az valójában
csupán az Istenről való tudat hiánya. A kérdés a spirituális tudat hiányát
érinti, nem azt, hogy van-e gonosz vagy nincs.
– Nem, nem – erősködött Vaszi –, ha gonosz annyi, mint nem tudás Istenről,
akkor hogyan magyarázzuk azokat, akik tudatosan lázadnak Isten ellen?
Tudatosan rombolják le magukban Istent, tudják, hogy ezt teszik. Vagyis
nem mondhatjuk, hogy nem tudnak Istenről.
– Lehetetlen Istent önmagunkban lerombolni. Ugyanis halhatatlan –
válaszolta Kevin. – Éppen ezért azokat az embereket, a primitíveket, akik
ebben az életben nem találkoztak Isten fogalmával, nem is nyilváníthatjuk
gonosznak. – Kevin szemlátomást élvezte, hogy valaki a véleményére
kíváncsi, és nem csupán holmi emberi telefonként használja.
– Csakhogy – folytatta Vaszi – vannak nagyon művelt, nagyon intelligens
emberek, akik Isten ellen vannak.
– Akkor valójában nem ismerik Istent – válaszolta Kevin. – Bármi legyen is
az Istenről alkotott fogalmad, megegyezik azzal, amivé végül válsz. Ha egy
intelligens ember Isten ellen lázad, akkor csupán az Istenről alkotott
fogalma ellen lázad. Az az ember tehát végső soron önmaga ellen lázad.
Vaszi a falatot őrölte, és gondolkodott. Miközben a beszélgetés
folytatódott, salátát készítettem citromos, mustáros öntettel.
– Mindannyian Isten törvénye alá tartozunk, nem így van? – kérdezte Vaszi.
– Nem, egy pillanat – szólt Kevin. – Nem Isten törvénye alá tartozunk.
Isten törvénye szerint vagyunk. Mi vagyunk Isten. Teljes mértékben el kell
fogadnunk önmagunkat, el kell fogadnunk az én törvényeit, amelyek isteni
törvények. Akkor Istenné válunk. Isten és az én egy; tehát alapvetően mi
vagyunk a teljes szeretet. Elfogadod, hogy Isten a teljes szeretet?
– Persze. De akkor ebben a rendszerben hol van gonosz helye?
– Nem létezik. Ez a lényeg. Az életben minden vagy a megvilágosodás, vagy
a tudatlanság eredménye. Ez a két polaritás. Nem a jó és a gonosz. Ha
pedig valaki olyan teljes mértékben megvilágosodott, mint Jézus Krisztus
vagy Buddha vagy még néhányan, akkor nincs többé küzdelem.
Vaszi felállt, és járkálni kezdett a konyhában.
– Nem – szólt végül –, arra vagyunk teremtve, hogy küzdjünk ezen a földön.
Nincs élet konfliktus nélkül.
Kevin mosolygott.
– Ó, én könnyedén el tudok képzelni egy küzdelem nélküli életet. Nagyon
könnyedén – jelentette ki.
– De még maga a test is olyan nagy küzdelem – mondta Vaszi. – Például csak
evés küzdelmet jelent. Ez a beszélgetés küzdelem.
– Igaz – felelte Kevin –, de nem erre teremtettünk.
– Nem, de a küzdelem valamiféle konfliktus két polaritás között. Én
például hiszem, természet arra lett teremtve, hogy ne háborgassák. Hiszem,
hogy almának valahogyan fáj, amikor megesszük. Virágoknak fáj, amikor
leszedjük őket.
Kevin letette a villáját.
– Nos – szólt –, ha ezt el tudod hinni, akkor éppilyen könnyen el tudod
hinni azt is, hogy az alma örül, ha megeszik, mert tudja, hogy létezése
más tudatos lények táplálását szolgálja. Tökéletes harmóniában van
Istennel, ennélfogva megérti, hogy célja az élet táplálása. Az evés tehát
nem szükségképpen küzdelem, mivel mindenkinek származik belőle valami jó:
az embereknek, akik megeszik az almát, és az almának, mert beteljesítette
rendeltetését.
Álltam a konyhámban, répát rágcsáltam, és egészen elbűvölt a beszélgetés,
amely a My Dinner with André (Vacsorám Andréval) egyfajta otthoni
változatának tetszett. Gondolataim teniszlabda módjára pattogtak ide-oda,
ahogyan megpróbáltam azonosulni a két játékos álláspontjával.
– Nem tágítok – jelentette ki Vaszi. – Amit mondasz, teljesen rendben van,
de vegyük azt, hogy három ember van egy lakatlan szigeten, és csak egy
alma. Fennmaradásért lesz küzdelem és konfliktus.
– A három emberen múlik – mondta Kevin. – Ha buddhista szerzeteseknek kell
szembenézniük a túlélés problémájával, és egyetlen almájuk van, akkor
valószínűleg meditálnának, egyáltalán nem ennének, míg végül az éhezéstől
elveszítenék az eszméletüket, és egyszerűen eltávoznának a földi síkról.
Neveltetésük szellemiségénél fogva egyébként is tudnák, hogy csak a
testüket veszítik el, nem a lelküket. Magasabb rendű tudatuk tehát
felmentené őket az alól, hogy bármiféle összeütközésbe kerüljenek
egymással. Ha ugyanezzel a problémával három kalóz kerülne szembe,
valószínűleg lemészárolnák egymást, és ez a legékesebb bizonyítéka volna
annak, hogy mit sem tudnak a lélek halhatatlanságáról. Szerintem ez a
magasabb rendű tudatról való tudatlanságot bizonyítja, nem pedig a gonoszt
mint olyat. A küzdelem és a konfliktus egyenes arányban áll az Istenről
való tudással. Minél többet tud az ember Istenről és tulajdon
halhatatlanságáról, annál kevesebb a küzdelem. Következésképpen nem
létezik gonosz – csakis a tudás hiánya.
Vaszi gondolkodott. Aztán így szólt:
– Jó, de magam részéről engem csak jelen életidő érdekel, ez a rövid távú
küzdelem minden hibájával és tudatlanságával. Nem próbálom megváltoztatni
vagy megérteni kozmoszt. Csak megpróbálom legyőzni küzdelemben
tudatlanságomat most, nem jövendő életekben, hanem most. Szóval nekem
rövid táv fontosabb.
– Nem látom be – válaszolta Kevin –, hogy hogyan közelíthetnél a mélyebb
igazsághoz rövid távon, ha nem érted meg a hosszú táv természetét.
– Persze, Isten ismerete hosszú távhoz kapcsolódik, de az élet valóságos
gyakorlása most van, rövid távon. Az én karmikus részvételem mostani
életemet jelenti.
– Rendben van, de ha úgy gondolkodsz, hogy Isten jó is, gonosz is, akkor
végül mindkét polaritás megnyilvánul az életedben, mivel igaznak hiszed.
Saját gondolkodásod eredménye vagy. Mint mindannyian. Amit gondolunk,
egyenlő azzal, amik vagyunk. Ha hiszel abban, hogy jó vagy, és Isten a
teljes szeretet, és Isten benned van, akkor személyes viselkedési
mintáidban kifejezésre jut ez a hit.
– Szóval végtelen, igen?
– Igen.
A két férfi leült a díványra, én pedig fahéjas kávét hoztam be nekik.
Aztán Kevin olyasmit kérdezett Vaszitól, ami nekem eszembe sem jutott
volna.
– Volt már valaha testen kívüli élményed?
Vaszi váratlanul ijedtnek látszott.
– Arra gondolsz, tapasztaltam-e már asztrális kivetítést?
– Igen.
– Tapasztaltam. Egyszer. Teljes nyugalom állapotában voltam. Nirvána
állapotában, amikor rendszeresen jógáztam és böjtöltem. Egyszer csak
éreztem, hogy kiemelkedem testemből. Láttam magamat, hogy ülök a padlón és
meditálok. Rendkívül félelmetes volt.
– Miért? – kérdezte Kevin.
Vaszi hátradőlt a párnákra, és megpróbálta megfogalmazni a felidézett
gondolatot.
– Elveszítettem uralmat – mondta. – Nem tudtam, mi lesz belőle. Nem volt
alattam talaj. Nem volt föld, nem voltak korlátozások. Nagyon féltem.
Nagyon erős tapasztalat volt, nagyon fantasztikus. Azóta óvatos vagyok
spirituális kutatásaimban.
Vaszi nagyot kortyolt a kávéjából, láthatóan igyekezett kitörölni
emlékezetéből azt, amit az imént leírt. Érdekesnek találtam, hogy
hiányolta a korlátozásokat. Kevin szólalt meg.
– Gondolod, hogy kevésbé félnél, ha ugyanezt egy másik ember jelenlétében
élnéd át?
Vaszi olyan arckifejezéssel nézett rá, amelyből akaratlan vágyakozást
olvastam ki.
– Azt hiszem, átélhetném Sheerlível. Minden gondolatomat érzi. Neki nem
tudok hazudni. Mindent érez, amit érzek.
Kinyújtottam a kezem, és megérintem a kezét. Igazat mondott.
– Érzem a kapcsolatot anyámmal – folytatta. – Érzem az ő imádságait.
Mindig tudom, mikor imádkozik, főleg, amikor értem imádkozik. És amikor
elmondom neki, mindig kiderül, hogy jól éreztem. Néha, amikor éjszaka
imádkozik Oroszországban, furcsa napszakokban érzem itt, Amerikában.
Kevin nem szólt. Vaszi felállt.
– Figyelj – mondta –, mi, orosz keresztények biztosak vagyunk benne, hogy
aki nem orosz ortodox keresztény, azt ilyen vagy olyan módon megszállta az
ördög.
Kevin cukrot tett a kávéjába.
– Megpróbálom nevelni az embereket, de nem próbálom megváltoztatni őket.
Ha nem tudnak megbirkózni a magasabb rendű spirituális tudással, mert nem
akarnak lemondani a jóról és a gonoszról alkotott fogalmaikról, akkor
rendszerint csatlakoznak az egyházhoz. Az egyháztól megkapják azt a
megerősítést, hogy jó és gonosz valóban létezik, s ők ennek ellenére közel
kerülhetnek Istenhez. Az azonban nagyon rossz, hogy a gonosznak éppolyan
hitelt adnak, mint a jónak. Végül mindenki rábukkan a magasabb rendű tudás
valamelyik aspektusára, és önszántából megváltozik.
Vaszi maga elé tette a kezét a kisasztalra.
– Azt mondod, hogy a küzdelem hiánya közelebb visz Istenhez?
– Igen – válaszolta Kevin –, mert már Isten vagy. Az ellentmondás abból
ered, hogy ezt nem hiszed. Az emberek azt hiszik, hogy részben gonoszak,
és ennek megfelelően cselekszenek. Annak termékei vagyunk, amit hiszünk,
amit gondolunk.
Vaszi öklével a fejére ütött.
– Ezzel van igazi probléma – jelentette ki ingerülten. – Igazi probléma.
Nagyon távol áll Isten keresztény értelmezésétől. Nehéz nekem ebben a
világban élni, ahol tudom, hogy gonosszal küzdeni kötelesség, és hinni,
hogy ha abbahagyom küzdelmet, közelebb kerülök Isten megvalósulásához.
– Ez a küzdelem – felelte Kevin. – Maga a küzdelem a küzdelem. Véleményem
szerint azért vagyunk ezen a földön, hogy megtanuljuk: nincs szükségünk a
küzdelemre. Ez a valóságos megvilágosodás. Küzdelemmel jár annak
megtanulása, hogy nincs küzdelem, de maga az élet nem küzdelem.
Vaszi újra a fejét ütötte.
– De megpróbálok megírni egy forgatókönyvet, és az küzdelem. Vagy amikor
filmet rendezek, szüntelen küzdelem.
– Igen – mondta Kevin –, de ha többet relaxálnál, és csak hagynád a
kreativitás áramlását, rájönnél, hogy egyre kevésbé van szükséged a
küzdelemre. Ám ha úgy hiszed, hogy az alkotó küzdelemre szükség van a jó
forgatókönyv megírásához, akkor küzdelmet kreálsz, nem pedig jó
forgatókönyvet. Vagy az is lehet, hogy küzdelmet is kreálsz, és jó
forgatókönyvet is, akkor viszont sohasem tudod meg, hogy az a forgatókönyv
nem lett volna-e jobb, ha nem küzdöttél volna…
Felnevettem.
– Sheerlí nem szereti, amikor jóról és gonoszról filozofálok.
– De igen – jelentettem ki. – Őszintén mondom, rengeteget tanultam a
beszélgetésetekből.
– Igen? – kérdezte Vaszi. – Mit tanultál?
– Megtanultam, hogy küzdelem volt számomra végignézni, amint küzdelmesen
megpróbáljátok bebizonyítani, hogy a megértésért folytatott küzdelem csak
még több küzdelmet szül, és ez minden küzdelmek legküzdelmesebb küzdelme.
– Te jó ég – szólt Vaszi elismerően. – ihatok egy kis vodkát?
Letakarítottam az asztalt. Kevin transzállapotra készülődött.
– Kevin – kérdezte Vaszi –, nem szoktak gúnyolni e miatt a
transz-channeling miatt?
Kevin türelmesen mosolygott.
– Néha igen – felelte –, de azok, akik felkeresnek, rendszerint
érdeklődnek a magasrendű spirituális tudás iránt, különben el se jönnének.
– De nem gondolja senki – szólaltam meg én is –, hogy csak színészkedsz,
amikor átjönnek a spirituális entitások?
– Drága Sheerlí, annyit mondhatok, hogy spirituális entitások léteznek –
jelentette ki Vaszi. – Oroszországban tudjuk. És rendezőként is mondhatom,
hogy nem színészkedés. Nem, egyáltalán nem színészkedés.
– Rendben van – válaszoltam –, de rengeteget olvastam erről a témáról, és
lehet, hogy a csatornaként működő médium arra hangolódik rá, amit Jung
kollektív tudattalannak nevezett. Lehetséges, hogy nem is spirituális
entitások számára működsz csatornaként, hanem inkább annak számára, amit a
tudattalanod érzékel.
– Talán – mondta Vaszi –, de az információ rendszerint ugyanaz, bárhol
történjen is a kapcsolatfelvétel. Reinkarnáció például elemi igazság, és
minden más belőle ered.
Kevin nyugodtan hallgatta párbeszédünket annak hitelességéről, aminek az
életét szentelte. Minden vélemény és minden kérdés elhangzásakor bólintott
egyet. Nem érezte úgy, hogy meg kellene védenie önmagát, de érdekelte,
hogy mi ketten hogyan viszonyulunk a jelenséghez.
Vaszi előrehajolt. Kérdezhetem ma este a gonoszról az útmutatóidat?
– Hogyne – felelte Kevin. – Bármit kérdezhetsz. Ezért vagyok itt.
Kezdhetjük?
Vaszi megkérdezte Kevint, hogy kényelmesen ül-e, majd megrázott egy
párnát, és a háta mögé tette, hogy nekidőljön. Én behoztam a konyhából egy
vízzel teli üvegkorsót, mert eszembe jutott, hogy McPherson szereti a
söröző hangulatát.
Kevin a fotel karfájára tette a karját, és elkezdett mélyeket lélegezni.
Kihúztam a telefont, és bekapcsoltam a magnót. 

This entry was posted on 17:26 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés