Nekem senki nem mondott olyasmiket a 12 Lépéses Program előtti életemben, hogy nyugodtan támaszkodhatok a megérzéseimre, biztonsággal vezetnek és irányítanak. Pontosan ennek hiánya miatt, úgy hittem, hogy a mások igazsága az én igazságom, még akkor is, ha éreztem nem helyes, amit gondolnak vagy tesznek, hiába figyelmeztetett a jól ismert gyomorszorító érzés.
(valaki azt monda, hogy a gyomor a legérzékenyebb műszer, azonnal jelez, ha valami nem tetszik a léleknek.)
Anno, a kezeletlen ösztöneim irányítottak.
A saját igazságom tudatosításához vezető út az érzéseim megnevezésével, beazonosításával kezdődött és a mai napon is folytatódik. Ma már nem csapódok oda emberekhez csak azért, hogy ne legyek egyedül, hogy tartozhassak valakihez, velük együtt fújva az ő igazságukat, ami nem az enyém.
Legjobban saját magamhoz szeretek tartozni, a nem tökéletes lényemhez. Mert már azt is megtanultam, hogy nem vagyok tökéletes. A tökéletességet az ego súgta nekem, a tökéletlenséget az alázat tanítja.
Tanulok, folyamatosan tanulom magamat. Szeretem ezt az életet, holott sokszor az út egyáltalán nem majális. Senki sem ígérte nekem azt, hogy a gyógyulás útja mindig felhőtlen és könnyű lesz.
Amikor mások szeretnék tudni, hogy mi az ő igazságuk, ha van a történetükhöz hasonló megélésem, tapasztalatom, elmondom és hagyom, hogy kezdjen vele azt, amit akar. Már nem akarom, hogy azt tegye, amit én tanácsolok - nem is tanácsolok, hiszen ha ezt tenném és megfogadja és rosszul sül el a dolog, engem okol - és ha nincsen az életéhez kapcsolódó tapasztalatom, egyszerűen azt felelem, nem tudom. Számomra áldás volt ezt a két szót kimondani, az alázat mélyítéséhez tettem vele még egy lépést. Szeretem azt mondani, nem tudom...
Persze ez sem ment ennyire könnyen. Évekbe telt, hogy legbelül a lelkem mélyén is azt érezzem, valóban hagyom és engedem, hogy másvalaki azt tegye, amit akar és nem csak úgy tettem, mint ha...
A gyerekeimmel kapcsolatban más egy kicsit a helyzet.
Mint azt írtam is már, szeretném őket megóvni minden bajtól és szomorúságtól, fájdalomtól. A fejemben tudom azt, hogy szükséges ezeket megtapasztalniuk, mert ezekből tanulhatnak, okulhatnak, viszont a szívemig még nem ért el a dolog. Illetve az életük nem minden területén ért el.
A lányom felmondott a munkahelyén, nevetséges pénzt kínáltak neki, miután három évnyi munkát letett már a cég asztalára. Amikor elmondta, először megijedtem, hogy Istenem, mi lesz vele. Nem szóltam közbe, hallgattam tovább is a mondandóját. Aztán elmesélte a terveit, azt, hogy mit szeretne csinálni, egy évre előre a fokozatokat. Megnyugodtam. Fejlődik. Hála Istennek vannak határai, önbecsülése a határai kijelölése és megtartása által, céljai, amiket nagyon remélek meg is fog tudni valósítani. Ezek fölött sincsen már hatalmam. Örülök, hogy őszinte volt velem és hálás vagyok azért, mert első körben - az ijedelmem miatt - nem osztottam ki, hanem végig tudtam hallgatni.
0 megjegyzés