A 12 Lépéses Programban a Negyedik Lépés (Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról) ajánlja, hogy bátran nézzek szembe a jellembeli fogyatékosságaimmal és ne feledkezzek meg a jó tulajdonságaimról sem.
Szponzorom mesélte, hogy Ő minden este, amikor lefekszik, KIS Negyedik Lépést csinál és arra nagyon ügyel, hogy az aznapi jó tetteivel zárja a napot. Így reggel nem a nyomasztó gondolatokkal ébred. Én is így tettem.
Időközben rájöttem arra, hogy van egy készségem arra, hogy jobban kiemeljem a nekem nem tetsző tulajdonságaimat, hibáimat, rossz döntéseimet és ezeken ellovagolgatok akár napokig, - eleinte és időszakosan még mostanában is - hetekig. Hasznos nekem ügyelnem erre!
Több Társam mesélte, hogy Ők nagyon féltek a Negyedik Lépéstől. Ezen elcsodálkoztam, ugyanis én úgy mentem a 12 Lépéses Programban, hogy bármit, ismétlem! bármire hajlandó voltam, csak meg tudjam állítani a függőségemet. Ha ennek az ára az lett volna, hogy napi 24 órát ugassak négykézláb és meztelenül a városunk főterén, azt is megtettem volna. Nagyon akartam szabadulni és az a borzasztó félelem sem tudott megállítani, hogy a számomra teljesen ismeretlenbe ugrom és fejest. Az életem volt a tét.
Érdekesen alakultak az én Negyedik Lépéseim, ebben nagy szerepet játszott az egom, a hamis büszkeségem. Évente, legalább egyszer igényem volt arra, hogy átírjam a történetemet, amit legelőször úgy egy éves korom körül írtam meg elsőre. Sok éven át írogattam, közben meg álmodoztam arról, de jó lenne kiadatni és akkor az én történetem is segítené a még szenvedő Társaimat, ott lehetne a könyvem minden Magyar gyűlésen. A mai napig sem adattam ki, úgy érzem, már nem is fontos. A lényeg az volt, hogy magamon segítettem vele a legtöbbet. Ebben az írásomban ferdítés és a tölem telhető legőszintébben mesélem el a függőségemmel kapcsolatos karrieremet. Ahogy teltek az évek felismertem, olyan az én Negyedik Lépésem, akár egy folyamatosan lefelé mozgó spirál, amely sosem áll meg, fúr egyre lejjebb saját magam felfedezésében. Rájöttem van egy - valószínűleg több is, most mégis ezt az egyet emelném ki - hibám, kemény vagyok saját magamhoz, túlságosan kemény. Ezen, a mai napig sem tudtam még változtatni.
Megtapasztaltam, minden egyes "könyv" átíratom után, sokkal nyugodtabb, békésebb, letisztultabb voltam. A mai napig szeretek írni. Szeretem önmagam felfedezését, akár számomra tetsző vagy akár számomra nem tetsző, mindkettő az enyém és én rajtam múlik, hogy változtatok e rajtuk vagy sem. Senki nem hajt, ez nem egy verseny és nincsen kitűzött határidő sem. Bandukolok a saját tempómban és ha megállok, hát akkor ácsorgok, ha visszalépek egyet, újból lépek majd egyet előre. Így megy ez évek óta, hol lassabban, hol gyorsabban.
Megvizsgáltam a szégyeneimet, a bűntudataimat, a szomorúságomat, a fájdalmamat és a lehető legőszintébben írtam le. Megveregettem a vállamat, amikor egy-egy félelmemmel szembe mertem nézni és ezzel el tudtam engedni. Örültem/örülök az örömeimnek, ma például annak, sikeresen megsütöttem életem harmadik zserbóját, most várom, hogy kihűljön, aztán majd megkenem csokimázzal. Hálás vagyok, hogy az örömöm már nem attól függ, hogy milyen autót vagy bútort tudtunk vásárolni, hanem a saját magam által készített, saját magamnak okozott, külső körülményektől mentes, saját magamnak és saját magamból jövő érzésekért. Ezt is megélhettem, köszönöm!
0 megjegyzés