Apu feltette a kérdést, hogy vasárnap mi legyen az ebéd. Mondtam valamit, amit én szívesen megettem volna. (akkoriban nem szerettem a húst, valószínűleg valami főzelék félét mondhattam)
Elmondta az öcsém is, hogy mit szeretne enni, talán anyu is. Addig csűrték csavarták, amíg a vasárnapi ebéd az apám egyik kedvence lett, pörkölt nokedlivel. Nagyon sokszor eljátszotta ezt, azt sugalmazva vele, hogy fontos vagy, fontos nekem a kívánságod, véleményed, DE! mégsem vagy annyira fontos, hiszen úgyis azt eszi az egész család, amit én akarok. Hosszú évekig nem tudtam megenni a pörköltet nokedlivel, a vadast (marha húsból) a mai napig nem szeretem, ez volt a másik kedvenc kajája.
Ezekkel a játszmákkal megtanított arra, hogy magamban tartottam a véleményemet, hiszen úgyis az van, amit a másik akar. Az én véleményem nem számít.
A rehab előtti két munkahelyemen nem volt gond, ott kiadták a munkát és megcsináltam. A rehabban viszonylagos szabad kezet kaptam és ott már ki kellett volna állnom a meglátásaim, véleményem és saját magam mellett és nagyon valószínű az, hogy a fent említett játszmák miatt nem mertem. Egyszerűen nem értettem a dolgot, fogalmam nem volt arról miért történik az, ami történt. Idő kellett hozzá, amíg rájöttem, a saját Negyedik Lépésem kapcsán.
Ugyanez fordult elő a házasságomban is. Hosszú évekig nem mertem elmondani a volt férjemnek, hogy én nem így képzeltem el a kapcsolatunkat, hogy mennyire keveset ad, hogy részt sem vesz a családunk életében... stb. Emlékszem, mennyire szégyelltem és mennyire féltem vállalni az észrevételeimet, saját magamat. Úgy éltem meg, hogy rögtön összedől a világ. Akkor voltam bátor, amikor éltem a függőségemet, olyankor el mertem neki mondani. Választ nem kaptam. És akkor még azt hittem, biztos velem van a baj, valamit én csinálok rosszul.
A 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően többször meg akartam vele beszélni és el is mondtam, a házasságunkkal kapcsolatos meglátásaimat, akkor is süket fülekre találtam. A lényeg mégis az, elmondtam. Többször előfordult, hogy kértem változtasson, könyörögtem, sírtam, mígnem eljött az az idő, hogy már nem volt sem kedvem, sem erőm ezzel foglalkozni. Rájöttem, nem fog megváltozni, mert nem is akar.
Nehéz nekem új helyzetekben és emberekkel vállalnom a saját véleményemet konfliktusok esetén, mégis valahogy úgy hozza az életem, egyre többször sikerül. Akkor működik a legjobban, amikor itt és most kell megbeszélni a dolgokat, amikor nincsen idő felkészülnöm. És ilyenkor újból elcsodálkozom mennyire jól ment a dolog, legjobban ismételten azon, hogy én még erre is képes vagyok és nem akárhogy! Aztán, amikor mégsem tudom oly módon kezelni azt a bizonyos konfliktust és visszanézve rájövök, hibáztam, azt is vállalom. Elnézést kérek és máris rendben a lelkem.
0 megjegyzés