Annak megértése tartott hosszabb ideig, hogy embereket nem változtathatok meg. Úgy gondoltam a házasságom elején, ha nagyon szorgalmas és odaadó háziasszony és feleség leszek, akkor nem lehet semmi baj. Nem értettem azt, bárhogy igyekszem, bármennyit adok, viszonzás nélkül marad. Folyton okoltam magam emiatt, úgy éreztem, biztos én csinálok valamit rosszul. Aztán a 12 Lépéses Program gyógyító hatásának köszönhetően, szép lassan kinyílt a szemem és lassan megpillanthattam a valóságot. Legelőször, amit megláttam az az volt, hogy ketten vagyunk ebben a kapcsolatban, kettőnknek kell/kellene érte tenni. (valahol olvastam vagy valamelyik filmben hallottam - a házasság nem természetes dolog, mindkét félnek akarni kell és tenni is érte, hogy az jól működjön...) Szóval lassan elkezdett kinyílni a szemem és egyre kevesebbet bántottam magam amiatt, amit a másik nem tud vagy nem akar nekem megadni. Megértettem, hogy én enélkül is egyszeri és megismételhetetlen érték vagyok, olyan, aki szerethető. Elkezdtem magam szeretni és nem a másiktól várni a szeretetet.
Ez az út így nagyon egyszerűnek hangzik, simának, göröngyöktől mentesnek, holott közel sem így működött. Amíg megtanultam viszonylagos szeretettel eltávolodni a volt férjemtől (akkor még házasok voltunk) rengeteg érzelmi hullámzáson mentem keresztül. Volt olyan időszak, - azt hiszem ez talán az elsők között lehetett a változásomban - amikor a tudás vonzata nem az alázat volt, hanem az ego. Jól megmondogattam a volt férjemnek a frankót, nagyon tudtam az ő Negyedik Lépését, sokszor fenyegettem, vádaskodtam, megaláztam. Voltak csendesebb időszakaim is, amikor engedtem, hogy az alázat működjön a felépülésemben és a káoszigényem háttérben maradt. Ma úgy látom és érzem is, hogy mindkét időszak megélésére szükségem volt, mindkét végletet meg kellett tapasztalnom ahhoz, hogy ráérezhessek, rátalálhassak arra a bizonyos középútra. Annyi volt a két időszakok között a változás, hogy a káosszal teli és a csendesebb időszakok között több idő telt el és ahogy ezek ismétlődtek, mindig több és több idő telt el a kettő között, míg elérkeztem oda, hogy évente csak egyszer volt szükségem a hisztire.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a családommal kapcsolatos, érzelmi változásom a legnehezebb és ezért a legértékesebb is számomra. A kinti emberekkel kapcsolatban sokkal könnyebben megy.
Régebben, amikor sorban álltam parizerért és az eladó szinte úgy dobta elém a becsomagolt árut, úgy hittem, rám haragszik valamiért. (valóság meg nem látása) Gyűlésen tanultam meg azt, erről szó nincsen, biztos előttem valaki felbosszantotta vagy esetleg más baja lehet, nincsen közöm az ő hangulatához. Megtanítottam magam szeretettel eltávolodni ezektől a képzelgéseimtől. Észrevettem a saját határaimat és meg is tudtam tartani azokat. Ma is így van ez.
A gyerekeimmel kapcsolatban vért izzadok olykor, amikor látom, hogy újból ugyanazt a hibát követik el. Lassan meg tudtam magamnak fogalmazni a bűvös mondatot, amely hozzásegített ahhoz, hogy szeretettel el tudjak távolodni az Ő saját életüktől, felelősségüktől. (olykor működik, olykor meg nem hagyom, hogy működjön) Megértettem, teljesen felesleges elmondanom nekik, ezt vagy azt a dolgot jobb ha így vagy úgy intézik - hiszen koromnál fogva én már megtapasztalhattam, hogy melyik a helyes út, a helyes hozzáállás... stb - mégis meg KELL nekik engednem, döntsenek úgy, ahogy Ők akarnak, hiszen ezzel szereznek maguknak ÉLETTAPASZTALATOT, aminek hiányában nem lehet belőlük felelősségteljes, felnőtt ember. Ez persze így leírva, kimondva, megint csak egyszerűnek hangzik. Olykor sikerül, máskor meg mégis nekiállok papolni. A lényeg mégis az, már nem csak értem, hanem érzem azt, mi válik/válna az Ő javukra. (pedig de sokszor megmenteném őket a fájdalomtól, a megalázottságtól és a kudarctól!)
Hiába, nehéz az elengedés, főleg a SZERETETTEL ELENGEDÉS.
0 megjegyzés