A 12 Lépéses Programban eltöltött első 10 évemben annyit dogoztam, mint egy igásló.
Amilyen munkát elterveztem, MINDENT megcsináltam és minden áldott este, kimerülten feküdtem le és reggelente úgy is ébredtem. Úgy hittem, mindenki így csinálja, anyám, a régi házunkban a volt barátnőm... ilyen emberekkel vettem körül magam. Nem akartam lemaradni. Azt viszont el kell ismernem, hogy minden nap ragyogott a lakás, minden nap volt főtt étel az asztalon, minden nap volt tiszta, vasalt ruha a családnak, és hetente - ha az anyagiak megengedték - legalább háromszor sütöttem. Az idő elteltével jöttem arra rá, hogy ezek a túlmunkák nem szolgáltak mást, mint a megfelelésemet, a férjem elismeréséért való ácsingózást... amit a mai napon sem kaptam meg.
Aztán 10 éves Programban eltöltött idő körül beütött az életemben a krach, olyannyira, hogy voltak reggelek, amikor fel sem tudtam kelni. Teljesen kimerültem testileg és lelkileg egyaránt.
Volt minden nap tiszta, vasalt ruha, néha főztem, néha meg nem, a sütőt hónapokig be sem gyújtottam, kivéve akkor, amikor egy gyors sült húst készítettem. Egy héten csak egyszer takarítottam, ami nagyon nehezemre esett, DE! előfordult az is, hogy három hétig egyáltalán.
Megtapasztaltam a két végletet.
A túlmunkát és a szinte semmit sem csinálok állapotot.
Mostanában - mert a rendszeresség nagyon fontos nekem - hetente egyszer takarítok, pénteken, hetente egyszer mosok, egy tarkát és egy fehéret, általában két naponta főzök - ezzel spórolni is tudok - és csak hébe-hóba sütök. Többször lustálkodok, mint azt igényelném, ilyenkor nem vagyok kibékülve magammal. Még mindig nem tudtam beállni a középútra, olykor még mindig kilengek a túlmunka vagy éppen a semmit sem csinálok felé. Azért alakul, közben meg nagyon figyelem magam, hogy ráérezzek, mikor van ténylegesen szükségem a pihenésre és mikor vagyok lusta, mikor és miért szaladok bele a túlmunkába, mitől hajszolom megint magam... nem adom fel!
0 megjegyzés