A saját érzésem kimondása volt a legnehezebb a házasságomban. Úgy gondoltam, ha vállalom azt, aki valójában vagyok, már nem kér belőlem. Sokáig, nagyon sokáig féltem ettől. Aztán ahogy múlt az idő szépen kezdtem meglátni azt, akit valójában választottam és úgy éreztem, ebből én már nem kérek. Még így is, hónapoknak kellett ahhoz eltelnie, hogy ki tudjam mondani a végső szót.
Sokszor elgondolkodtam azon, régebben - lány koromban - nem okozott problémát egy-egy kapcsolat befejezése és nem értettem, a házasságomban eltöltött évek alatt miért súlyosbodott a társfüggésem. Aztán rájöttem - némi segítséggel, amiért nagyon hálás vagyok - azért, hogy együtt maradjunk, én mindenféle lelki nyavalyákat csináltam magamnak, ezzel elhitetve magammal azt, hogy a gyerekeim apja nélkülözhetetlen a számomra. Ez volt a ragasztója a kapcsolatunknak. És még az, hogy rögeszmésen hittem abban, majd az én kedvemért meg fog változni. Nem fog, ezzel ma már tökéletesen tisztában vagyok.
Nem hittem el, hogy meg tudok birkózni magam is a problémáimmal, a család gondjaival, holott végig ezt tettem és teszem a mai napon is. A változás annyi - ami nem is kevés - hogy ma már nem érzem áldozatnak magam, tudatosan választottam őt újból vissza, magam és a gyerekeim mellé.
Mindenképpen növeli az önbecsülésemet a tisztán látásom, a kapcsolatommal kapcsolatos illúzióktól (talán) mentes életem. Kissé egyhangú így, ezt bátran beismerem, viszont legalább azzal tisztában vagyok, kivel is élek együtt és ez számomra mindenképpen előrelépés. Természetesen nem jöhettem volna rá minderre, ha saját magamon nem kezdek el dolgozni - több mint tizenhat évvel ezelőtt - ezért szinte párhuzamosan történtek a saját és a kapcsolatom felismerései, rádöbbenései.
Jó pár éve komoly határokat húztam ki a magam védelmében a kapcsolatomban és ezekből nem engedek. A határaim kijelölése és megtartása nagyban hozzásegít ahhoz, hogy ne érezzem magam a mai napon sem mártírnak, sem áldozatnak.
0 megjegyzés