A 12 Lépéses Program megtanított a várakozás képességére (nem velem született, figyelnem szükséges rá nap, mint nap), arra, hogy álljak meg, van idő, nincsen okom kapkodni. Sőt! - időt kérhetek másoktól is arra, engedjék meg nekem, hogy ne kelljen azonnal döntenem, átgondolhassam a dolgot. Azelőtt ezt nem ismertem.
Annyi a fejlődésem, hogy a számomra fontos döntések előtt, azt mondom magamnak. Nem fogom elkapkodni (lehet hogy éppen a dühöm irányítana vagy a szégyen sürgetne, esetleg a bűntudat vagy a félelem), van időm, alszom rá egyet. Sokszor a döntésemen nem változtat a kivárt idő viszont azon mindenképpen, hogy milyen hangnemben és milyen szavakkal mondom meg az illetőnek a végeredményt. És ez számomra nagyon fontos. A kivárt idő nem arra való, hogy agyon agyalva a dolgot, visszacsússzak a társfüggő gondolkodásba és adott esetben ne merjek nemet mondani. A kivárt idő nekem hasznos, én értem van és nem ellenem.
Előfordult, hogy egyszerre annyi problémám halmozódott fel, hogy azt sem tudtam melyiket oldjam meg először. Gyűlésen hallottam társamtól, ő az ilyen esetben leült és nem tett semmit. Először is megnyugodott, csak ült és várt. Én is így tettem, leültem és megnyugodtam, de még előtte felhívtam a szponzoromat ( akkoriban még szükségem volt a megerősítésre), elmondtam neki, hogy pillanatokon belül egy probléma halmazzal találtam magam szemben és én úgy döntöttem, MOST nem csinálok semmit. Csak ülök és várok. Helyeselt, megnyugtatott, jó úton járok. Aztán, kis idő múlva, amint teljesen megnyugodtam, azonnal az első problémához nyúltam, ami legelőször az eszembe jutott (nem volt véletlen, hogy ahhoz, hiszen az volt a legsürgetőbb), és szépen sorba követte a többi.
A várakozással együtt az alázatot és a türelmet is tanulom. Tanítanak engem arra, hogy alázattal legyek a betegségem felé, magam felé, türelemmel éljem azt a gyógyító életet, amit a 12 Lépéses Program kínál nekem. A mai napon is megmentette az életemet. Hálásan köszönöm!
0 megjegyzés