Napi meditáció (Melody Beattie - (365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Április 26.
Állj ellen a negatívításnak!

Vannak, akik mindenhez negatívan állnak hozzá. Ők az elfojtott harag és más illékony emóciók eleven raktárai. Néhányan az áldozatszerep csapdájában vergődnek, és folyton olyasmiket tesznek, melyek továbbra is megtartják őket ebben az állapotban. Mások állandóan rögeszmés vagy kényszeres viselkedésminták foglyai.
A negatív energia erős vonzást gyakorolhat ránk, különösen, ha pozitív energiánk és belső egyensúlyunk megtartásáért küzdünk. Úgy tűnhet, hogy azok, akik negatív energiát bocsátanak ki, magukkal akarnak rántani bennünket a sötétségbe. Nem kell velük mennünk. Dönthetünk úgy – mindenféle ítélkezés nélkül -, hogy ott hagyjuk őket, és megvédjük magunkat.
Másokat nem tudunk megváltoztatni. Nem segítünk rajtuk, ha kibillenünk egyensúlyunkból. Nem vezethetünk el másokat a fényhez, ha velük tartunk a sötétségbe.
Istenem, segíts ma, hogy tudjam, nem muszáj másoknak megengednem – még szeretteimnek sem – hogy a negatívításba rántsanak. Akkor sem, ha nagyon szeretem az illetőt. Segíts kijelölnöm a határaimat. Értesd meg velem, hogy jól teszem, ha megvédem magam.

Idegen emberekkel szemben sokkal könnyebb betartanom azt, hogy negatív energiájuk hasson rám. Ebbéli fejlődésemben három fokozatot ismertem fel.
Az első, amikor még én is teljes egészében úgy gondolkodtam, "mi lesz ha", "bezzeg tegnap meg tudtad tenni"... stb. 
Amikor hivatalokba mentem, ügyeket intézni, mivel féltem a kiszolgáltatott helyzettől - ezt akkor még nem tudtam így megfogalmazni magamnak - előre elterveztem azt a párbeszédet, amit SZERINTEM le fogunk folytatni az ügyintézővel. Persze teljesen másképp alakultak a dolgok, DE! nekem, akit a félelem és a betegsége irányított, szükségem volt arra a "biztonságra", hogy nem létező párbeszédeket folytassak a fejemben. Nem is vettem észre, akkor ez volt a természetes.
A második fokozat az volt, amikor már a 12 Lépéses Programban jártam és az alázat helyett még mindig az ego diktált nekem. Fellengzősen beszéltem anyámmal - ő még akkor élte a függőségét - mint egy tanár, akartam, hogy elolvasson egy könyvet, ami nekem az első időkben a gyógyulásom útján nagyon sokat segített. Aztán, amikor legközelebb találkoztunk, megkérdeztem, hogy elolvasta-e, a válasz igen, kérdeztem, és milyen a könyv, felelet, jó. És nem az volt itt a lényeg, amit mondtam, hanem az, ahogy és a legsúlyosabb, amit gondoltam.
A harmadik fokozatnál már jelen volt az alázat és némi elfogadás, szeretet, közben kijelölve és meg is tartva a határaimat, kivéve, amikor tudatosan bontottam le, hogy közelebb kerülhessek apuhoz. (ekkor anyu már meghalt)
Mivel apu érezte, hogy a gyógyulás által egyre távolabb kerülök tőle, magyarul jó pár éve nem fújtam egy követ vele és érezte, hogy ha provokál az lepereg rólam, így másfajta módszerhez folyamodott, ami engem teljesen váratlanul és védtelenül ért. Ugye említettem, hogy egy falat emeltem kettőnk közé, illetve az ő betegsége és magam közé, kizárólag saját magam védelme érdekében. Egy aktív függő embertől meg KELL védenem magam, bárkiről is legyen szó. Az aktív függő embert a betegsége irányítja, jelen esetben aput. Mivel anyám már nem élt és nem volt kin levezetni a betegsége által felgyülemlett haragot, neheztelést, bűntudatot és szégyent, velem próbálkozott. Eleinte a fiamat is kerülgette, ahogy észrevettem azonnal ott voltam és valamilyen csellel más mederbe tereltem a beszélgetést. Gondolom, apám erre hamar rájött, úgy hogy ezután már csak a hátam mögött szidott engem a gyerekeknek, hátha így fogást talál majd rajtam.
Elém állt a lányom - akkor 15-16 éves körül lehetett - és elmondta nekem, a papa tegnap azt mondta nekik (az öccsének is, aki akkor 11 éves volt), hogy anyátok nem szeret benneteket. Kérdeztem a lányomtól, ezt pontosan így mondta, ezekkel a szavakkal, a válasz, igen. Először teljesen ledöbbentem, éreztem, ahogy a sokktól a vér kifutott a fejemből. Ahogy észhez tértem és már tudtam gondolkodni, átláttam a dolgon. Azt mondtam a gyerekeimnek, illetve először is megkérdeztem tőlük, hogy ők is így érzik-e? Azt felelték, nem. Megerősítettem őket abban, hogy én nagyon szeretem mindkettőjüket. Aztán azt mondtam nekik, a papa nagyon beteg, azért mondott ilyeneket. 
Apámmal, amíg élt egyetlen egyszer sem beszéltem erről a dologról, úgy döntöttem, az ő lelkiismeretével neki kell majd egyszer elszámolnia és nem fogok belemenni a játszmájába.
Mivel apu folyton falakba ütközött, a felgyülemlett haragja, szégyene és bűntudata kiélésében, más trükkhöz folyamodott.
Amikor a legjobban össze voltam törve, a legsebezhetőbb voltam, behívott a szobájába és kerek perec azt mondta, hogy fizessek többet a rezsibe. Majdnem lefordultam a fotelből. Még erőm sem volt védekezni, érvelni, kijöttem a szobájából, ahogy egy kicsit össze tudtam szedni magam.
És most, hogy ezeket leírom, az apám halála után öt évvel, még mindig megérintenek. Odáig már eljutottam a feldolgozásukban, hogy már nem csodálkozom rajta és már nem érzem azt a nagy fájdalmat és csalódást, amit évekig éreztem.
Akkor nő fel egy addikt (függő) családban nevelkedett gyerek, amikor végre elhiszi, hogy sosem támaszkodhatott a szüleire, hogy világ életében egyedül volt?
Nem, akkor nő fel, amikor ezt el tudja fogadni és a betegségüktől elvonatkoztatva szeretettel tud gondolni a szüleire. Meglátja, hogy sosem volt egyedül, az élet sodort mellé JÓ embereket és a Felsőbb Erő mindig vele volt/van.

This entry was posted on 17:40 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés