Honnan tudom én azt, hogy mi a jó másoknak? Csakis azt tudhatom, mi a jó nekem.
Ez, egy társfüggőnek így nagyon egyszerűen hangzik és hajlamos is vagyok rá bólogatni, viszont a mindennapi életben, összetettebb.
Mivel megtanultam hogy másokat irányítsak (hiszen egy családot valahogy csak kell "vezetni", irányítani, akkor, amikor kettő gyerek mellé bevállaltam egy harmadikat, aki névlegesen a férjem volt), a családomban kialakult az a szerepem, hogy én kitalálom a dolgokat, az összes családi probléma megoldását és azért, hogy a látszat meg legyen, odaállok a gyerekeim apja elé és megkérdezem tőle, jó lesz-e így? És egy bólintással már meg is lett "beszélve" a dolog.
Ilyen családban nőttem fel, csak apu volt a kitaláló, a feladatok megoldója, anyu a bólogató.
A gyerekeim tanulásával kapcsolatban, nem engedtem, hogy kialakuljon bennük a tanulásukért való felelősségük, ott ültem/álltam mellettük sok évig (mikor alsó tagozatosak voltak) és tanultam velük. Aztán egy idő után ez már nagyon fárasztott, főleg, amikor dolgoztam, így lecsökkent az ellenőrzésem annyira, hogy megkérdeztem, mi volt az iskolában, és készen van-e a házi feladatuk. A két véglet között nem volt közép út. Vagy agyon ellenőriztem őket, vagy éppen csak...
Tudom, nagy hibát követtem el ezzel, viszont az idő kerekét nem tudom visszafordítani.
Mindkettőnek nagyon jó esze van, hallás után egy erős közepes átlagot értek el az iskolában, DE! utálnak tanulni, amit teljesen nekem köszönhetnek.
Ahogy mélyült bennem a 12 Lépéses Program tanítása, eljutottam a hibáim meglátására, aztán a beismerésükre. Nehéz volt magamnak megbocsátanom ezeket a hibákat, viszont azt is tudom, örökös önvádban nem élhetek. Akkor is és most is a lehető legjobbat akartam nekik nyújtani.
A hibáimat, amiket a hatalom függéssel, az irányítási kényszerem élésével követtem el, általában utólag (sokszor évek múlva) voltam képes összerakni ok-okozat szintjén, ezen keresztül megértettem őket és az elengedés, saját magam felé a megbocsátás is könnyebben működött.
A gyerekeim apjával kapcsolatban az eltávolodás sok évnyi munkámba került.
Azzal indult, hogy elkezdtem részt venni a 12 Lépéses Program gyűlésein és saját magamon a lehető legalaposabban dolgozni a 12 Lépéses Program, Isten és a szponzorom segítségével.
Aztán megláttam, teljesen más az érdeklődési körünk, én csak PL: azért néztem egy tv műsort, mert őt érdekelte. (már külön szobában tv-k, én jobbára filmeket nézek, nem igazán élek a tv által sugárzott műsorokkal)
Nálunk a kirándulás abból állt, hogy beültünk a gyerekekkel együtt az autóba és elindultunk valamerre. Annyira untam. Később, nagy nehezen rávettem, legalább álljunk meg az erdőben valahol és nézzünk kicsit körül...
Akartam, hogy kimondja az érzéseit, gondolatait, hogy beszélgessünk úgy, mint általában a párok... nem működött. Sokszor éreztem a tehetetlenség gyomorszorító érzését, míg egyszer csak rájöttem, bárhogy könyörgök, rimánkodok, hisztizek, ő nem fog, mert nem akar változni és egyedül maradtam a kettőnk kapcsolatában, ahol tulajdonképpen mindig is egyedül voltam csak a tagadásom ezt nem engedte felismernem, beismernem.
Évek múlva, képes lettem engedni azt, hogy olyan legyen, amilyen valójában és ezáltal, én is megláthattam, ki is ő . Az összkép nem tetszett, nem ilyen "lovat" akartam...
Egy ideje viszonylagos nyugalomban élünk egymás mellett, már nem akarom kierőszakolni, hogy beszélgessünk, nem akarom, hogy az legyen, aki nem. Egy dolgot tartok be, DE! azt következetesen és határozottan, a saját határaimat megmutattam neki és abból nem engedek. Viszonylagosan be is tartja őket, természetesen olykor vannak határsértő próbálkozásai...
Tanulom, folyamatosan emlékeztetem magam az Első Lépésre, tehetetlen vagyok emberekkel, helyzetekkel, eseményekkel, nem irányíthatom őket, csakis én magam változhatok, a többi felett nincsen hatalmam.
0 megjegyzés