A 12 Lépéses Programban eltöltött idő alatti munkahelyemmel kapcsolatos megéléseimről írtam már, a lényege az volt, egy idő után, amikor elismerés helyett fenékbe billegetést kaptam (teljesen jogtalanul) a volt főnökeimtől, és mivel nem értettem a dolgot, teljes egészében lebénultam és olyan beteggé tettem magam, hogy felmondtam. Azt hiszem némi rafinációval mégis kéne rendelkeznem, vagy valamilyen úton-módon meg kéne tanulnom, mert én nagyon naiv vagyok ezen a területen, úgy hiszem, ha én elfogadom és szeretem a munkatársaimat, ők is ugyanígy éreznek és abszolút nem lép fel az irigység, féltékenykedés...
Itthon jobban, hogy úgy mondjam, már erőteljesebben, határozottabban működök.
Régebben azért tettem dolgokat, legalább háromszor annyit, mint általában más háztartásokban tesznek az asszonyok, hogy a gyerekeim apjának az elismerését, dicséretét kivívjam. Aztán a 12 Lépéses Program megtanította nekem azt, tanuljam meg ÉN, saját magamat elismerni, megdicsérni, és amit leteszek a családi asztalra, azt megbecsülni.
Hiszem és vallom, ebben a pénz orientált világban (és most nem az szól belőlem, hogy én itthon vagyok, nem dolgozom munkahelyen), az asszonyoknak otthon van a helyük, hogy teljes egészében azzal tudjanak foglalkozni, amire teremtődtek, a gyerek neveléssel és a családdal, háztartással.
Bevallom, nekem semmi kedvem 50kg-os zsákokat cipelnem, semmi kedvem karriert csinálnom (holott akaratlanul is megtettem és nagyon rövid idő alatt három munkahelyemen is - csak ennyi volt, nem dolgoztam több helyen), és semmi kedvem falakat festenem és parkettáznom és napi 20 órát dolgozni másoknak, másokért csakis azért, hogy legyen KARRIEREM. Mert manapság ez a divat.
Emlékszem úgy tíz éves lehettem, betegen feküdtem itthon, már lázam nem volt és anyu visszament dolgozni. Nagyon féltem, anyámat akartam. Azt akartam, mellettem legyen, de nem volt itt, dolgozott. És én is ugyanezt tettem - akkor még menekültem saját magam elől - egy évesen beadtam a kislányomat a bölcsődébe, mert DOLGOZNOM KELLETT. Ma már tudom, NEM KELLETT csak nem találtam magam a saját bőrömben, nem tudtam hova tartozom, hol a helyem...
Ezeket mindattól függetlenül mondtam el, hogy MA milyen a világ, csakis az én belső megéléseimet tükrözi és a hovatartozásomat.
0 megjegyzés