Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 10.
Élvezzük a jó napokat!

Jó érzéseink életünk megszokott részévé válhatnak.
Nincs semmi magasztos a fölösleges szenvedésben, melyben oly sokan, oly hosszú időn át kínlódtunk. Nem kell hagynunk, hogy mások miatt nyomorultul érezzük magunkat.
Egy jó nap nem feltétlenül a „vihar előtti csend.” Ez valami régi beidegződés, amelyet a rosszul működő rendszerekben véstek belénk.
Gyógyulásunk során egy jó napunk vagy jó érzéseink nem azt jelentik, hogy nem veszünk tudomást valamiről. Nem kell azzal megtorpedóznunk őket, hogy feltétlenül keresünk vagy teremtünk valami problémát.
Ha élvezzük a jó napjainkat, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk lojálisak azokhoz, akik éppen valamilyen problémával küszködnek. Nem kell bűntudatot éreznünk azért, mert másoknak nincs jó napjuk. Nem kell nyomorultul éreznünk magunkat csak azért, hogy hasonlítsunk hozzájuk. Hadd éljék ők a maguk napjait és érezzék a maguk érzéseit, s mi is a sajátjainkat.
A jó érzést élvezni kell.
Ma megengedem magamnak, hogy élvezzem, ami jó. Nem kell tönkretennem a jó napomat és jó érzéseimet, és azt sem szabad hagynom, hogy mások elrontsák.

Nagyon szerettem és szeretek a mai napon is nevetni, értem a viccet és van humorérzékem. Az unokahúgommal nem lehetett bennünket egy asztalhoz leültetni ebédelni, mert annak egészen biztos nevetés lett a vége. Amikor anyám már nem bírt velünk azt mondta, vigyázz, aki pénteken nevet, vasárnap sírni fog. Mivel anyám mondta és ugye egy nagyobbacska lánynak még szent amit az anyja mond, megjegyeztem. Később, amikor nevethetnékem támadt, az első gondolat volt, ami beugrott, kutattam az agyamban, csak nem péntek van, és megnyugodtam, amikor más napra esett a jó kedvem. Amikor meg pénteken nevetgéltem, azonnal abbahagytam és félve vártam a sírós vasárnapot. Megtanított anyám arra, hogy féljek akkor nevetni, amikor helye és ideje van.
Társfüggésemből eredően, túlzottan empatikus vagyok az emberekkel, sőt, hajlamos vagyok nem együtt érezni velük, hanem átérezni a problémáikat, bánatukat, fajdalmukat.
A 12 Lépéses Programban tanulom azt, mekkora különbség van az átérzés és az együttérzés között.
Emlékszem egyik AA gyűlés után beszélgettünk páran. Egyik Társam elkezdte mesélni, mennyire szörnyű, hogy egy általa kedvelt ismerősének egy éjszaka leforgása alatt meghalt a huszonéves lánya. Belém mart... nekem is van lányom. (akkoriban egy nagyon agresszív vírus tizedelte az embereket) A szponzorom megszólalt, nem a tiéd, ne vidd helyette. Azonnal elvágta ez a mondat bennem a fájdalmat és a félelmet. Elkezdtem alkalmazni a saját életemre.
Amikor még a rehabban dolgoztam, sok fájdalmas sorssal találkoztam. Jó lecke volt nekem ez az időszak arra, hogy elmélyíthessem magamban, hogy legyek együtt érző és hogyan ne vegyem át a másik fájdalmát.
Ezt a gondolataimmal tudtam nagyon jól beszabályozni. Észrevettem, amikor egy másik ember élettörténete járt már egy jó ideje az eszemben saját magam helyett, mennyire lehangolt, mennyire átvette az irányítást saját életem felett. Azt mondtam magamnak, ebből elég, nem az enyém. Változtatni úgy sem tudsz rajta és annak meg semmi értelme, hogy tönkretedd magad miatta.
Ezekkel a gondolatokkal távolabb tudom magam helyezni más emberek problémáitól. Engedem, hogy megérintsen, viszont azt már nem engedem, hogy az az napi kellemes hangulatomra, jó kedvemre rátelepedjen. Odafigyelés, gyakorlat és hajlandóság kérdése az egész.

This entry was posted on 17:21 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés