Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 13.
Birtokhatárok.

Elősegítheti gyógyulásunkat, különösen a távolabbra helyezkedés viselkedésmódjának elsajátítását, ha megtanuljuk pontosan azonosítani, ki mit birtokol.
Ha egy másik valamilyen problémával, érzéssel, függőséggel vagy önpusztító viselkedéssel él együtt, ez az övé, nem a miénk. Ha valaki mártír, ha belefullad a negatívításba, ez az ő problémája nem a miénk.
Ha valaki tett valamit, és ennek következményeit szenvedi el, az őrá tartozik.
Ha valaki nem vesz tudomást vagy nem tud világosan gondolkodni valamiről, ez a zavar az övé, nem a miénk.
Ha valaki nem tud igazán szeretni másokat, ha képtelen törődni velük, ez az ő gondja, nem a miénk.
Mások hazugságai, csalásai, trükkjei, manipulációi, ide-oda csapódása nem a mi gondunk, hanem az övék.
Mint, ahogy a reményeik és álmaik is. A bűntudatuk is. A boldogságuk vagy nyomorúságuk is. A tévhiteik és az igazságaik is.
Ha úgy döntöttek, hogy nem szeretik magukat, ez az ő választásuk.
Az ő dolguk, mit mondanak, és mit tesznek.
Mi az, ami a miénk? Saját tulajdonunkat képezi viselkedésünk, problémáink, nyomorúságunk, választásaink és igazságaink, képességünk arra, hogy szeressünk, törődjünk és gondoskodjunk másokról, a gondolataink, a tagadásaink, a reményeink, és a jövőnkről szőtt álmaink. A mi dolgunk, hogy hagyjuk-e, hogy mások irányítsanak, manipuláljanak, becsapjanak, bántsanak minket.
Gyógyulás közben megtanuljuk, hogy mi a miénk. Ha valami nem tartozik ránk, nem vesszük magunkra. Ha mégis, megtanuljuk, hogyan adjuk vissza. Hagyjuk, hogy mások őrködjenek a felett, ami az övék, mi pedig vegyük birtokunkba azt, ami a miénk, és tanuljunk meg vigyázni rá.
Ma azon leszek, hogy fejlesszem annak felismerését, mi tartozik rám és mi nem. Ami nem az enyém, azt nem tartom meg. Magammal, a saját problémáimmal és felelősségeimmel törődöm. Leveszem a kezem arról, ami nem az enyém.

A 12 Lépéses Program előtti életemben úgy hittem, ami a családban történik az az én problémám is, ki-be folytam a családtagjaimban és ők is bennem, nem voltak határaim, nekik sem. Ez nem csak a családtagokkal történt meg, hanem a közeli és régi ismerősökkel és a volt barátaimmal is. Átvettem a problémájukat érzelmileg és amikor nem tudtam segíteni, bűntudatom volt miatta, nem ismertem azt fel, hogy semmi közöm hozzá.
A 12 Lépéses Program mutatja meg nekem azt az utat, hogyan tudom kijelölni és megtartani a belső határaimat és azt is, hogyan tudok ezekért kiállni a saját magam védelmében. Ki védjen meg engem, ha nem én magam?!
A határaim közül a legelsőt a 12 Lépéses Program gyűléseire való rendszeres látogatással szabtam ki. Ebből nem engedtem, tudtam azt, hogy ezek a gyűlések és az ott tanultak az életemet mentik meg.
Később már egy másik városba is ellátogattunk az Al-Anonos "lányokkal", hogy még jobban elmélyíthessük magunkban az Al-Anon tanításait, még hatékonyabban tudjunk gyógyulni és ismerkedtünk az ACA programjával is. Ezek a látogatások általában több napot is igénybe vettek, ilyenkor egyik Társunknál aludtunk. Itthon elmondtam, hogy ezekre nekem nagy szükségem van, nem szórakozni megyek, meg mulatozni, hanem tanulni. Nem is volt vita tárgya. Rengeteget tanultam ilyenkor, hálásan gondolok vissza ezekre az időkre és szeretettel a megismert Társaimra.
Elmesélem az egyik számomra nehéz élethelyzetet, aminek elengedéséhez száz százalékosan a 12 Lépéses Program tanításai segítettek hozzá.
Meghalt évekkel ezelőtt az anyósom. Több milliós vagyont örökölt volna az ex férjem, ha a nővére nem semmizi ki. Jogilag minden a nővérére volt íratva és a lányára, szóbeli egyezséget kötöttek az ügyvéd előtt, amennyiben anyósom meghal, az exemnek fizetnek annyi pénzt, hogy egy lakást tudjon venni magának. Ezt nagyon megígérték mindketten. Az exem meg ennyiben hagyta, megbízott bennük, papírt nem írtak róla. (ekkor mi külön éltünk)
Aztán anyósom halála után hiába ment a nővéréhez vagy az unokahúgához, egyik sem fizetett neki. Hiába fenyegette őket, hogy beperli mindkettőt, nevettek a markukban, csak nyugodtan, hiszen nincsen írás róla, mehet a sóhivatalba reklamálni. Elment az ex az ügyvédhez, aki előtt az ígéretet tették a rokonai az anyjának, aki azt mondta, nem tud segíteni, nincsen róla papír. A szó elszáll, az írás megmarad. (ekkor már újból együtt éltünk) 
Őrlődtem sokat és nagyon ebben az időszakban és napokig, hetekig éltem újból és újból a tehetetlen haragot, mígnem egyszer csak beugrott a fejembe az igazság, a valóság -  NEM AZ ENYÉM.
Mint derült égből a villámcsapás ért a felismerés. NEM AZ ENYÉM.
Istenem, gondoltam, hát tényleg, már megint a másik dolgába ütöttem bele az orrom. Ez az exem asztala, neki kell elintéznie, neki kell keseregnie felette, neki kell haragudnia... ha akar, ne tegyem helyette. Mekkora megkönnyebbülés volt. Azonnal el tudtam engedni ezt a fárasztó élethelyzetet, visszaadtam annak, akié, akire tartozik. 
Persze előfordultak pénz szűkös időszakok azóta és többször eszembe jutott, milyen jó lenne az az örökség, ilyenkor viszont ezzel nyugtattam magam. Nem az én lelkiismeretemet nyomja ez a hatalmas teher - mert azért köztünk szólva, egy testvér kisemmizése nagyon nagy dolog - nem nekem kell elszámolnom vele, nem nekem kell naponta ezzel élnem, nem nekem kell cipelnem évek óta ez miatt a bűntudatot és a szégyent...
És megint megkönnyebbültem és hálát éreztem és szabadságot, ami a mai napon is tart. 

This entry was posted on 17:44 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés