Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 20.
Szomorúság.

Végső soron úgy gyászolhatjuk meg veszteségeinket, ha megadjuk magunkat érzéseinknek. Sokan sok mindent elveszítettünk már. Gyakran vettünk búcsút másoktól, sok változást éltünk át. Lehet, hogy legszívesebben visszafognánk a változások árját, nem azért, mert nem jók, hanem mert már oly sok változást és veszteséget értünk meg.
Előfordul, hogy a fájdalom és gyász közepette rövidlátóak leszünk, mint annak a törzsnek tagjai, akikről a Távol Afrikától című filmben mondták: „Ha börtönbe zárod őket, meghalnak.” „Miért?” „Mert nem tudják felfogni, hogy majd egyszer kiengedik őket. Azt hiszik, most már mindig így marad, ezért inkább meghalnak.”
A fájdalom elmúlik. Ha érzelmeinket átéljük és elengedjük, segítségükkel jobb helyre találunk, mint ahonnan elindultunk. Akkor gyógyulnak be a múlt sebei, és akkor indulhatunk el egy jobb jövő felé, ha vállaljuk érzelmeinket ahelyett, hogy tagadnánk vagy kicsinyítenénk. Átérzésükkel tudjuk elengedni őket.
Lehet, hogy fájni fog egy pillanatig, de túl rajta a béke és elfogadás vár. És elkezdődhet valami új.
Istenem, segíts, hogy teljesen átélhessem és lezárhassam, ha valaminek vége van az életemben, s így készen állhassak az új kezdetekre.

Az az igazság, hogy én a mai napig félek az úgynevezett negatív érzéseimtől. Persze ilyenek igazából nincsenek, csak érzések vannak, mégsem találok jobb szót rájuk.
"Negatív" érzéseimhez sorolom:
- fájdalom
- szomorúság
- félelem
 Mivel gyerekként nem lehetett ezeket az érzéseimet megélnem, kimutatnom, a mai napon is tanulom őket. Amikor kislányként elsírtam magam, apu belém fojtotta azzal, hogy mi van, már megint bőgsz, te mindig csak bőgsz. És azért, hogy elfogadjon, elfojtottam magamban a szomorúságot, fájdalmat. Amikor olyan élethelyzetben vagyok, amelyben ideje lenne és helye is a szomorúságnak, fájdalomnak, nálam azonnal a félelem érzése ugrik be. Nem érzek mást, csak félek. Valószínűleg azért, mert ősi bennem - még mindig - a fájdalmaim, szomorúságom meg nem élése és félek, ha ezeket az érzéseimet mégis kimutatnám, a környezetem nem fogadna el. A fejemben persze tudom azt, hogy ezek teljesen természetes érzések és a megélésük is, csak hát a lelkemig még nem ért el a tanítás... azaz, nem minden élethelyzetben és nem minden eseménynél tudom felvállalni.
Karácsony előtt sikerült. Megbántottak a gyerekeim, a gyere ide, menj el játszmájukkal.
Kérdezték, hogy mit szeretnék Karácsonyra. Megmondtam, hümmögtek, az nem jó, mert így a pénz, meg úgy. Nem esett jól, mégsem szóltam. Megkérdezték egy másik alkalommal, mondtam egy olcsóbbat (2.000.-Ft), megint ugyanaz a műsor. Aztán kiborultam. (nem először fordult elő ez, így ment már jó ideje)
Megmondtam nekik, elég volt, ebben a játszmában én tovább nem veszek részt és többet tőlem ne kérdezzék meg, hogy mit szeretnék ajándékba kapni, bármilyen ünnepről is legyen szó. Majd megveszem saját magamnak, ugyanúgy, ahogy eddig is tettem. Annyira fájt, hogy kimentem a konyhába és szó szerint zokogtam.
Ilyen gondolataim voltak közben, biztos ezt érdemlem, hiába vagyok az anyjuk, egy gyereknek nem kötelessége szeretnie az anyját... pillanatokra megérintett az önsajnálat is, aztán ahogy jött úgy ment is, nem marasztaltam. Szomorkodtam, átengedtem magam a fájdalomnak és azt hiszem, a 12 Lépéses Programban eltöltött több, mint egy évtized alatt, ez volt a második olyan eset, amikor teljesen át tudtam magam engedni a bánatomnak. (lehet, még magam előtt is szégyelltem, lehet, hogy emberi gyengeségnek fogtam fel a sérült gyerekkoromból eredően...?)
Aztán éjjel fél egy felé felhívott a lányom és bocsánatot kért. Még és már megint sírtam, elmondtam neki a gondolataimat, elmondtam, én nem haragszom rá, viszont a saját magam védelme miatt meg kell mondanom neki, többé ne kérdezze meg, hogy milyen ajándékot szeretnék, mert nem fog választ kapni rá.
Nem tudom másképpen kifejezni, másnap, amikor felébredtem le és kitisztultnak éreztem magam és könnyűnek. Éjszaka jól kiszomorkodtam magam, talán másik fájdalmat is sikerült elengednem a múltamból a sok sírással... 
Persze azóta már kérdezte, én meg megemlítettem neki azt, hogy egyszer már megmondtam... aztán csak nem hagyott békén anyák napján, amikor virágot vásárolt nekem, felhívott és megkérdezte, hogy azt a bizonyos fajtát szeretem-e, mondtam igen... naná, hogy nem azt vette meg.... 
Nem voltam eléggé határozott a határaim megtartásában.

This entry was posted on 16:47 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés