Ezt a periódust abban a kapcsolatomban értettem meg, ami másfél évig működött, mikor a gyerekeim apjával éppen válófélben voltunk. Valaki a barátomnak ajánlott egy könyvet, "A nők a Vénuszról a férfiak a Marsról jöttek", azt hiszem ez volt a címe és elkezdtük tanulmányozni. Még ma is emlékszem a könyvben említett és a férfiakra jellemző gumikötél effektusra, amit be tudtam azonosítani a kapcsoltunkban. Ettől kezdve, amikor éreztem, hogy a barátom kezd eltávolodni tőlem, már nem féltem attól, hogy el fog hagyni, nem nyaggattam, hogy mi a baja, hanem hagytam és türelemmel kivártam, amíg lerendezte magában a dolgait és újból elkezdett felém közeledni.
"Ha túlságosan rájuk csimpaszkodsz, eltűnnek az életedből."
Most elgondolkoztam ezen a mondaton, hogy mennyire volt ez jellemző a 12 Lépéses Program előtti életemben és akkor, amikor már a Program segítségével tanulgattam, saját magamat.
Ma úgy látom, nem voltam csimpaszkodó, nem tapadtam sem a barátaimra sem a pasiaimra, ugyanis nem mertem ennyire ragaszkodni senkihez sem, azaz ragaszkodtam, csak kimutatni nem mertem. (így a helyes, csak sikerült kitalálnom)
Inkább megvártam, amíg elhívtak valahová vagy együtt beszéltük meg a dolgokat, de azt, hogy nyomuljak, a nyakukba varrjam magam, olyan esetre csakis kislány koromból emlékszem. (volt a mellettünk lévő házban egy barátném - lehettem 10 éves talán - és hozzá már kora reggel becsengettem, úgy hét óra körül, mert nem bírtam egyedül itthon lenni, féltem, szükségem volt valakire... a kapcsolatunk az elköltözésükkor szakadt meg)
Amikor megszületett a lányom, szabályosan menekültem anyámékhoz, anyósom házából, holott külön házrészünk volt, külön konyhával, mégsem tudtam megmaradni. Már hajnalban felkeltem, elvégeztem a dolgomat,aztán a gyereket babakocsiba raktam és átsétáltunk anyuékhoz. (kettő buszmegállóval laktak messzebb, nem volt távolság)
Na, anyámékra az első években csimpaszkodtam, ez így igaz!
Aztán eljött a tél, nagy havazásokkal és megértettem magammal azt, hogy az anyósom háza az otthonom, nem kocsikáztathatom a négy hónapos gyereket fél méteres hóban. Hosszú volt az a tél, nagyon sokat voltam egyedül a gyerekkel, alig vártam, hogy kitavaszodjon és megint mehessünk.
Amikor megkaptuk a város másik felén, egy új lakótelepen a lakásunkat - kijártam, nem bírtam anyósomnál megmaradni, később rájöttem, nem vele, inkább velem volt a gond, majd elmesélem egyszer- szóval, amikor elköltöztünk a saját lakásunkba és megszületett a fiam, abban az időben értettem meg azt, szépen, lassan, hogy nekem már külön családom van, lakásunk, ami az otthonom és lassan kezdtem megszeretni, belakni, befogadni a lelkembe. És már nem menekültem naponta anyámékhoz - kivétel, amikor a fiammal veszélyeztetett terhes lettem, a szülésig jöttünk nap mint nap, aztán amikor a gyerekeim apja végzett a munkával, idejött értünk és hazamentünk - csakis vasárnaponként és szombatonként mentünk a szőlőbe, - ahol segítettünk anyuéknak, a gyerekek is egész nap jó levegőn voltak - hét közben meg tudtam maradni...
A szponzoromat használtam, ahogy a 12 Lépéses Program ajánlja. Ezt nem nevezném csimpaszkodásnak, ugyanis nem csak én tanultam tőle, hanem ő is profitált a kapcsolatunkból, általam nem felejtette el azt, honnan jött. Szerettem volna, ha kialakulhat köztünk egy barátság, viszont éreztem a folyamatos távol tartást a részéről, amit elfogadtam. Kétszer együtt szilvesztereztünk, többször utaztunk fel Budapestre a mi autónkkal AA gyűlésekre, az ő párja és a gyerekeim apja is jól kijöttek egymással, mégis úgy akarta az Isten, ne legyen szorosabb kapcsolatunk... akár mikor eszembe jut, vagy beszélek, írok róla, minden egyes alkalommal hálával és szeretettel gondolok rá. Évek óta nem találkoztunk, nem tudom mi lehet vele...
Egy ideje érzem, hogy egész jól elvagyok magamban, nem szükséges menekülnöm másokhoz, "barátokhoz" azért, mert elviselhetetlen a saját társaságom számomra.
0 megjegyzés