Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 28.
Az önmagunkban való kételkedés elengedése.

Egyik délután felhívott egy férjes asszony, aki nemrég csatlakozott a Névtelen Alkoholisták csoportjához. Részmunkaidős ápolónőként dolgozott, teljesen magára vállalta a két gyermek nevelésével járó összes feladatokat, ő végezte az összes házimunkát, a ház karbantartását és a pénzügyeket is beleértve. „El akarok válni a férjemtől – zokogott. – Nem bírom tovább elviselni se őt, se a bántalmazásait. Gondolja, hogy képes leszek gondoskodni magamról?”
(Ne függj többé senkitől!)
Nem csupán helyes, ha gondoskodunk saját magunkról, hanem képesek vagyunk arra is, hogy jól gondoskodjunk magunkról.
Sokunk teljesen biztos abban a képességében, hogy tud gondoskodni másokról, s ugyanakkor kételkedik saját belső erejében, amely a magunkról való gondoskodáshoz szükségeltetik. Lehet, hogy múltunk és jelenlegi körülményeink hatására az a meggyőződés él bennünk, hogy nekünk kell gondoskodnunk másokról, ugyanakkor szükségünk van arra, hogy mások gondoskodjanak rólunk. Ez a hiedelem végleges kapcsolati függőséget idéz elő.
Mindegy, hogy ez az önpusztító hiedelem honnan származik, nyugodtan szélnek ereszthetjük, és új, egészségesebb, pontosabb elképzeléssel helyettesíthetjük.
Tudunk gondoskodni magunkról – akár valamilyen kapcsolatban, akár egyedül. Segítenek benne szeretteink, barátaink és Felsőbb Erőnk.
Ha tudjuk, hogy képesek vagyunk gondoskodni magunkról, ez nem jelenti, hogy alkalomadtán nem élünk át félelmeket, kínos érzéseket, kételyt, dühöt, gyöngeséget. Inkább azt jelenti, hogy a „bátor sebezhetőséget” gyakoroljuk – ahogy Colette Dowling nevezte ezt a Hamupipőke – komplexus című könyvében. Lehet, hogy félni fogunk, de akkor is cselekedni fogunk.
Istenem, segíts, hogy tudjam, képes vagyok gondoskodni magamról.

Valahogy nálunk is hasonlóképpen van/volt, mint a meditációban "megszólaló" hölgy életében. Nálunk annyi a különbség, hogy a gyerekeim apjának a felelőssége a pénz kereset, minden más az enyém, mint ahogy ezt a tegnapi meditációban megemlítettem. Ez a jelenlegi helyzet.
A múltban, mivel minden, a családban felmerülő felelősséget én vittem, szépen, lassan kezdtem letenni azokat, amelyekről úgy ítéltem meg, hogy nem engem illettek. Mivel a gyerekeim apja nem törődött ezekkel a felelősségeivel, vállalásaival, a családot komoly veszteségek érték. Mára csakis a család eltartása (három ember - saját magát is beleértve -  és egy kis kutya) maradt neki.
Ma és tegnap olyan feladatokat végeztem el, amelyeket - mondhatom talán azt - évek óta halogattam. Hol nem volt kedvem megtenni őket, hol féltem attól, mert úgy éreztem akkori állapotomhoz mérten, nagy teher lenne nekifognom... stb.
Mivel sokáig halogattam őket, félve álltam neki mindegyiknek. DE! nem hagytam magam lebeszélni a félelem által, azt mondtam magamnak, akkor is megcsinálod, képes vagy rá. Hát a végére értem jelentem és meg is veregettem a vállamat. Ezeknek a dolgoknak a megtétele is hozzásegít ahhoz, hogy önbecsülésemet növelje.
Régebben, még a 12 Lépéses Program előtti és már a 12 Lépéses Programban eltöltött években is előfordult az, hogy túlvállaltam magam. Úgy gondolom, folyton bizonyítási kényszerem volt apu felé és a gyerekeim apja felé. Mivel nem kaptam elismerést a véghezvitt dolgok miatt tőlük, egyre frusztráltabb, megkeseredett és szomorúbb lettem.
A 12 Lépéses Program tanított meg arra, ne másoktól várjam az elismerést, a dicséretet, hanem saját magamtól úgy, hogy meglátom a valóságot.

This entry was posted on 16:49 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés