Napi meditáció (MelodyBeattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 31.
Mi van ha...?

Egy barátommal beszélgettem a minap valamiről, amit elterveztem. Igazából a miatt aggódtam, hogy egy harmadik személy hogyan reagál majd arra, amit tenni szándékozom.
„És mi van akkor, ha nem viseli el a dolgot?” – kérdeztem.
„Akkor neked kell elviselni” – felelte a barátom.
Ezek a „mi van akkor, ha…” töprengések teljesen megőrjíthetik az embert. Mások kezébe adják a mi életünk irányítását. A „mi van, ha…” annak a jele, hogy visszacsúsztunk régebbi gondolkodásunkba, és feltételezzük, hogy másoknak egy bizonyos módon kell reagálniuk ahhoz, hogy folytathassuk tervezett utunkat.
A „mi van ha…” kérdés egyúttal azt jelzi, hogy nem tudjuk, bízhatunk-e magunkban és hogy Feslőbb Erőnk hozzásegít ahhoz, ami a legjobb nekünk. Ezek a kapcsolati függőségre jellemző gondolkodás-, érzés- és viselkedésmód foszlányok, és félelmünket jelzik.
Mások reakciói, érzései, tetszése vagy nemtetszése nem irányíthatja viselkedésünket, érzéseinket, utunk további irányát. Nem kell ellenőriznünk, mások hogyan reagálnak választásainkra. Bízhatunk magunkban, abban, hogy Felsőbb Erőnk segítségével kezelni tudjuk az eredményt – ég a legkellemetlenebbet is. Bizony mondom néked, barátom, bízhatunk benne, hogy jól tudjuk majd kezelni ezt is.
Ma nem aggódom mások reakciói miatt vagy olyan események okán, amelyeket nem áll módomban irányítani. Inkább saját reakciómra összpontosítok. Ma jól fogom intézni életemet, és bízom abban, hogy holnap is képes leszek ezt tenni.

Igen, a "mi van ha...?" gondolkodásmód sok-sok évemet megkeserítette, főleg a 12 Lépéses Program előtti időket.
Nem mondom azt, hogy már sosem csúszom vissza ebbe a gondolkodásba, mert akkor hazudnék, viszont egyre kevesebbszer.
Most a lányom műtétjei jutottak az eszembe, azok a percek, órák, míg vártam, hogy beszélhessek vele. Igen, ekkor belepottyantam, a félelmeim által a "mi van ha...?" gondolkodásba.
Mi van ha, valami súlyos betegséget találnak nála műtét közben... mi van ha, valamiféle műhiba lép fel... stb. Semmi mással nem tudtam ezektől a gondolatoktól megszabadulni, csakis az ima által. Egyfolytában mondtam magamban órákon keresztül. Belekapaszkodtam. Már nem akartam beleőrülni a bizonytalanságba, fontos voltam magamnak annyira, hogy kezeljem a 12 Lépéses Program által javasoltakkal a kétségbeesésemet, azt, hogy nincs hatalmam emberek, események és helyzetek felett.
Régebben folyton megmagyaráztam a másoknak adott válaszaimat, a tetteimet. Folyton arra törekedtem, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a dolgokból. Megtanultam, nem lehet minden problémából jól kijönni és elkezdtem megengedni magamnak azt, hogy ha másoknak úgy tetszik, haragudhatnak rám. Nem ment ez sem egyik napról a másikra, nagyon sok erőt merítettem a Társaim tapasztalataiból, amiket a 12 Lépéses Program gyűlésein megosztottak vagy a magán beszélgetésekből. Biztos voltam abban, hogy ha nekik működik, nekem is fog és így is lett.
Meghallottam azt is gyűléseken, hogy én sem szeretek mindenkit, engem sem szerethet mindenki... pedig régebben erre vágytam. Úgy hittem ez a természetes és mivel nem volt kapcsolatom a saját érzéseimmel - kezeletlenek voltak - el sem gondolkodtam anno ilyen dolgokon.
Ma már nem aggódom mások reakciói miatt, inkább figyelem a sajátomét.

This entry was posted on 17:45 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés