Nem mondom azt, hogy már sosem csúszom vissza ebbe a gondolkodásba, mert akkor hazudnék, viszont egyre kevesebbszer.
Most a lányom műtétjei jutottak az eszembe, azok a percek, órák, míg vártam, hogy beszélhessek vele. Igen, ekkor belepottyantam, a félelmeim által a "mi van ha...?" gondolkodásba.
Mi van ha, valami súlyos betegséget találnak nála műtét közben... mi van ha, valamiféle műhiba lép fel... stb. Semmi mással nem tudtam ezektől a gondolatoktól megszabadulni, csakis az ima által. Egyfolytában mondtam magamban órákon keresztül. Belekapaszkodtam. Már nem akartam beleőrülni a bizonytalanságba, fontos voltam magamnak annyira, hogy kezeljem a 12 Lépéses Program által javasoltakkal a kétségbeesésemet, azt, hogy nincs hatalmam emberek, események és helyzetek felett.
Régebben folyton megmagyaráztam a másoknak adott válaszaimat, a tetteimet. Folyton arra törekedtem, hogy a lehető legjobban jöjjek ki a dolgokból. Megtanultam, nem lehet minden problémából jól kijönni és elkezdtem megengedni magamnak azt, hogy ha másoknak úgy tetszik, haragudhatnak rám. Nem ment ez sem egyik napról a másikra, nagyon sok erőt merítettem a Társaim tapasztalataiból, amiket a 12 Lépéses Program gyűlésein megosztottak vagy a magán beszélgetésekből. Biztos voltam abban, hogy ha nekik működik, nekem is fog és így is lett.
Meghallottam azt is gyűléseken, hogy én sem szeretek mindenkit, engem sem szerethet mindenki... pedig régebben erre vágytam. Úgy hittem ez a természetes és mivel nem volt kapcsolatom a saját érzéseimmel - kezeletlenek voltak - el sem gondolkodtam anno ilyen dolgokon.
Ma már nem aggódom mások reakciói miatt, inkább figyelem a sajátomét.
0 megjegyzés