"Minden, ami neked lett szánva lassan közelít feléd és megfogod kapni, még a jót is."
Amikor autót kerestem - szükségem volt rá a munkámhoz - fél évig tartott. Bármelyik használt autóügynökséghez mentem, nem találtam az igazit. Nagyon figyeltem az érzéseimre, eldöntöttem, csakis azt az autót fogom megvenni, amelyiknél azt érzem "igen, ez az, ez az enyém!"
Sok féle kívánalomnak kellett hogy megfeleljen.
Ne legyen idősebb öt évesnél, olcsó legyen hozzá az alkatrész, a motorja ne legyen nagyobb 1500 köbcentisnél, ne fogyasszon sokat, a havi törlesztő részlet ne haladja meg a 20 ezer forintot és ha lehet, legyen benne riasztó. És természetesen szép legyen a kasznija, az, hogy milyen a színe, nem érdekelt és persze az utastér se legyen lelakott...
Hiába jártam a városomban az ügynökségeket, nem akadtam rá. Egyik délután itthon, egy ingyenes hirdetési újságot böngésztem, amikor felfigyeltem, egy legalább 30 km-el távolabb lévő ügynökség hirdetésére. Megmozdult bennem valami, éreztem, oda kell mennem. Mivel a közös autónk a külön élő ex férjemnél volt, megkértem akkori barátnőmet, a benzin térítése ellenében elfuvarozna e. Elvitt és amikor megláttam a hirdetett autót, már nem is érdekelt, hanem inkább az, amelyik mellette parkolt. Minden kívánalmamnak megfelelő volt és azzal a kis luxussal is rendelkezett, amire vágytam, benne volt a riasztó. Tudtam, éreztem, ez az én autóm.
Pár nap leforgása alatt készen lettek a papírok és én elmehettem érte, haza hozhattam.
Megveregettem a vállamat, hogy nem adtam alább, nem alkudtam meg, csakis az miatt, hogy minél előbb saját autóm legyen. Képes voltam kivárni a számomra legmegfelelőbbet és nem érdekelt az, amikor a volt főnököm egyik beszélgetésünk alkalmával megjegyezte, lekezelően legyintve - "és az autóval is mit műveltél...". Inkább elcsodálkoztam rajta, és megállapítottam magamban azt, ez az ember nem is ismer engem, DE! ez még nem elég, a fáradságot sem vette ahhoz, hogy megismerjen, ugyanis elfelejtette megkérdezni, mi volt az oka annak, hogy ilyen sokáig tartott. Nem baj, a lényeg, én tudtam és a többi nem is számít.
A 12 Lépéses Program előtti életemet inkább a rágörcsölés jellemezte, a türelmetlenséggel együtt. Amikor valamit kitaláltam, azt azonnal akartam, nem tudtam a várakozás képességéről, ami karba öltve jár a türelemmel.
Hálás vagyok a 12 Lépéses Programnak, hogy ma már nem szükséges így élnem.
Amikor mégis kissé rágörcsölnék dolgokra, észreveszem és ezzel a mondattal el is engedem.
Legyen meg Isten akarata, Ő jobban tudja mi a jó nekem, mit én.
0 megjegyzés