Eleinte belefeszültem - mert saját magam tapasztalataiból rájöttem, mennyire hasznos az önismeret - és AZT AKARTAM, hogy ő is érezhesse ezt. Évekig próbáltam ráerőltetni azt az életmentő gondolkodásmódot, amit tanultam, neki nem kellett, bedacolt. Egy idő után rájöttem - holott előtte több társamtól is hallottam - aki nem akar gyógyulni, azt hagyni kell. És eljött az a pillanat, amikor ezt megértettem és elengedtem őt. Jöttem-mentem az országban a Társaimmal, nagyon jól éreztem magam Találkozókon vagy egy-egy fővárosi kiruccanáson, ahová tanulni jártunk...
A mai napon úgy élek vele, hogy megértettem, nem mindenki vágyik a gyógyulásra, nem mindenki vágyik az önmegismerésre és önfejlesztésre.
A gyerekeimmel is így vagyok, ugyanez a játszma zajlott le velük kapcsolatban is, mint az ex férjemmel... hosszú évek alatt ráéreztem arra, hagyni kell őket megtapasztalni a jót és a rosszat is, mert csakis így tudnak felnőni és felelősséget vállalni saját magukért. Megértettem nem tudom őket mindentől megóvni, Isten nem én vagyok. (pedig sokszor de szeretném!) Természetesen a velük való megcsúszásaimról is írtam már, néha visszaveszem a túlzott irányítási kényszeremet felettük. A jó az egészben az, hogy mindent tudnak. Amit csak megtapasztaltam az eddigi gyógyulásom útján, mindent átadtam nekik és az már az ő dolguk, hogy élnek-e vele vagy sem.
Naná, hogy azt szeretném, ha élnének vele, ez mégsem jön mindig össze.
0 megjegyzés