Igen, egy AA-s Társam nagyon beteg volt, meglátogattam egy másik Társammal abban az intézetben ahol ápolták. Agydaganata volt, szegény már nem tudta összerakni a szavakat mondatokká, viszont láttam a szemén, hogy érti, felfogja amit mondok neki. Szégyellte az állapotát előttünk, kellemetlen volt neki, hogy bepelenkázva látjuk őt, aki sokat adott a megjelenésére...
Nagyon szerettem és tiszteltem ezt a Társamat. A látogatás alatt, amikor visszakísértük a kerekesszékén a szobájába és besegítettük az ágyába, elkezdett nagyon mutogatni valamit. Először nem értettük mit akar, aztán rájöttünk, azt kéri, húzzuk el a függönyt azon az ablakon, ami egy hosszú teraszra nézett. Amikor ránéztem a dolog végeztével, láttam a szemében a hálát és a megnyugvást. Annyira meg akarta köszönni, de már azt sem tudta, hogy mondják a köszönöm szót. Búcsúzáskor fölé hajoltam, adtam neki egy puszit, és megígértem, a következő látogatásnál viszek neki egy tál Somlói galuskát. Ez volt a kedvence. Örült neki és szeretet sugárzott az arcáról... soha többet nem találkoztam vele.
Egyszerűen nem bírtam visszamenni, rettegtem attól, hogy még rosszabb állapotban fogom látni a Társamat, azt az embert, akire felnéztem a tudásáért, emberségéért, tartásáért... pár hét múlva meghalt.
Biztos vagyok abban, hogy megbocsátotta nekem ezt a be nem tartott ígéretemet. Eldöntöttem, majd egyszer a temetőbe - nem a városomban temették el - a Mindenki Keresztjéhez viszek egy tál Somlói galuskát és Ő tudni fogja, hogy az övé.
Sokáig volt bűntudatom emiatt a be nem tartott ígéretem miatt, aztán az évek alatt megértettem, nem azért nem mentem vissza hozzá, mert nem szerettem, hanem azért mert szerettem.
0 megjegyzés