Csakis a 12 Lépéses gyűléseken kezdtem el a lehető legőszintébben beszélni a fájdalmaimról, biztonságos környezetben és olyan emberek között, akik tudták miről beszélek, akiknek adott élethelyzettel kapcsolatban hasonló érzéseik voltak. Ők nem kicsinyítették a fájdalmamat, megértően végig hallgattak és a legfontosabb, nem mondták meg, mit és hogyan csináljak a jövőben, hogy a hibáim következményeként ne érjen szomorúság. Hagyták, hogy a saját tempómban fejlődjek a gyógyulás útját járva. Ez volt az elsődleges, amiért szerettem a gyűléseket és az azt követő beszélgetéseket is. Végre volt egy hely az életemben, ahol saját magamat vállalva nem osztottak ki, nem mondták meg a frankót, egyszerűen "CSAK" meghallgattak és együtt éreztek velem. Én is így tettem a Társaimmal.
Amikor még kicsi voltam az AA-ban - így hívjuk a fiatal józanodókat - nem is volt semmi baj. Aztán, ahogy egyre több barátom, szponzoráltam lett a közösségben, úgy tíz éves józanodón értek legelőször a fájdalmak, csalódások, bizonyos általam szeretett Társaimmal kapcsolatban. Megtanultam, vannak nálam betegebb emberek a 12 Lépéses Programban és felismertem, voltak jelek, amik figyelmeztettek arra, hogy óvatos legyek, vigyázzak, mégsem hittem nekik, figyelmen kívül hagytam őket. Amikor bekövetkezett a csalódás a fájdalommal együtt, ahogy visszafelé elemeztem a kapcsolatomat bizonyos Társammal/Társaimmal, fedeztem fel, hogy igen, ennél a szituációnál is kaptam figyelmeztetést és annál is. Úgyhogy senkit sem okolhatok a szomorúságomért csakis saját magamat. Magamat sem okoltam, egyszerű ténymegállapítás volt és igyekszem a jövőben komolyan venni a figyelmeztető jeleket.
Azóta kevés emberrel tartom a kapcsolatot, megtapasztaltam, olykor lehet a kevesebb a több.
0 megjegyzés