Folyton ideges, mérges, fáradt és elégedetlen voltam, tele bűntudattal és folyamatosan szégyelltem magam.
Aztán, amikor már bekerültem a 12 Lépéses Programba, meghallottam gyűlésen azt a szlogent, "ne legyél, éhes, magányos, szomjas és mérges". Azt megértettem, hogy ha éhes vagy szomjas vagyok elősegítheti a visszaesésemet, ugyanis nagy fokú türelmetlenséggel jár. A magányosságból teljesen elegem volt az ivászatom alatt, hiszen a függőségek elmagányosítják az embereket és én már nem akartam és ma sem akarok magányos lenni. DE! mérges?! A józanodás alatt én nem lehetek mérges? Ezt hogy fogom megcsinálni?! És elgondolkoztam a dolgon és egy idő után összeállt a kép. Akkor történt ez, amikor az elfogadáson és elengedésen merengtem. És beugrott, lehetek én mérges, dühös, dacos, kiábrándult, csalódott és még sorolhatnám holnap utánig az érzéseket, egy a lényeg! - ne tartsam magamnál egyiket sem túl sokáig. Elfogadom jelenlegi állapotomat, mérges vagyok, aztán el is engedem és nem agyalok a történteken tovább. Nem lovalom bele jobban magam - mint azt tettem az ivászatom alatt - nem tekeredek rá az érzésre, egyszerűen megállapítom, nevén nevezem, hagyom lecsengeni és el is engedem.
Megtörtént az is velem, hogy nem tudtam mi a bajom, mígnem rádöbbentem, egy ideje nyelem le a mérgemet. Nem tudom hogy történt, nem volt ez tudatos nálam, egyszerűen elfelejtettem megélni őket. Aztán jött egy alkalom és kiadtam az összes bennem ragadt, felgyülemlett haragomat. Igyekeztem ezt úgy megtenni, nehogy, még véletlenül se ártatlan emberen csattanjon.
Amúgy is hisztis természetemből fakadóan és mimóza lelkemből eredően érzékeny ember vagyok - melyik gyógyuló függő nem az - és időnként előfordul velem, hogy érzelmi tolulásban szenvedek. Összejönnek, felgyülemlenek bennem és én kapkodhatom a fejem saját magam miatt.
0 megjegyzés