Nagyon új és furcsa volt az nekem, hogy barátságokat befejezzek, mégis megtettem. Megtettem a saját békém érdekében, a gyógyulásomért. Egy idő után már nem akartam a felismert játszmákban részt venni, holott előzőleg felhívtam erre az akkori barátnőm figyelmét. Nem értette amit mondtam neki, elmagyaráztam, és még akkor sem. Nem tudtam mit tenni, az újabb játszma lehetőségénél befejeztem. Aztán volt egy AA-s "barátom", akit én annak hittem. Vele már sokkal megrázóbb volt a befejezés, hiszen akkoriban egyedüli ember volt az életemben, akiben maradéktalanul megbíztam. És mekkorát tévedtem, elárult engem ez az ember. Hónapokig nem beszéltünk (külföldön él), aztán egyik éjszaka felhívott telefonon, azért, hogy hát ha meg tudjuk beszélni a történteket. A beszélgetés alatt rám akarta tolni az ő árulásának felelősségét, amit természetesen nem engedtem. Többször elmagyaráztam neki mivel próbálkozik, nem akarta megérteni vagy tényleg nem tudta miről is beszélek neki. Aztán, már nem emlékszem mit mondott (annyira fájt, ahogy meghallottam, elkezdtem minden ízemben remegni, talán így véd a tudatalattim, hogy ezt a mondatot teljesen elzárta a mai napig előttem), és erre én azt válaszoltam, hogy felejtse el a mailcímemet és a telefonszámaimat is, többet nem akarok vele beszélni és kinyomtam a telefont. Sokáig fájt, mert csalódtam egy olyan emberben, akiben maradéktalanul megbíztam éveken keresztül. Azt viszont nem engedtem, hogy bűntudatom legyen vagy szégyelljem magam a "barátságunk" lezárása miatt. Megtanultam, nem lehet mindenből jól kijönni és ez egy ilyen példa volt. Azóta egyikőjükkel sincsen semmiféle kapcsolatom, amit egyáltalán nem bánok. Azt mondtam magamnak, amennyiben Isten úgy akarja, hogy "csak" egy barátom és pár ismerősöm maradjon, ám legyen. Ez sem véletlen. És nem félek a magánytól, az egyedülléttől, mert Istenhez mindig szólhatok, Vele mindig beszélgethetek, Ő sosem csap be, Benne sosem fogok csalódni.
Eszembe jutott egy érdekes, nem régen történt eset. A lányom panaszkodott, hogy a barátnője miket mondott neki és milyen hangnemben és én csípőből azt vágtam rá, egy ideje már panaszkodsz miatta, ha legközelebb felhív, mondd azt, hogy nem érsz rá és ha azután is hív, akkor se érj rá, legközelebb már nem fog hívni. Rossz tanácsot adtam, tudom, mert inkább azt kellett volna mondanom, tudom, nehéz befejezni egy baráti kapcsolatot, mégis meg kéne tenned úgy, hogy vállalod a sérelmeidet a barátnőd előtt és megmondod, ez így nem megfelelő neked... csodálkozom a fentebb említett tanácsomon, hiszen én nem így jártam el. Gondolkoztam a dolgon, talán azért mondhattam, mert tudom a lányom barátnője a nyárra elköltözött a városból és csak telefonon tudják tartani a kapcsolatot őszig... nem akarnám mentegetni magam, komolyan hiszem, ez vezethetett.
Szóval, könnyebb elkoptatni egy kapcsolatot ahelyett, hogy az érzéseimet vállalva lezárnám, én mégis az utóbbi mellett döntöttem, úgy éreztem ezzel tartozom magamnak és a másiknak is. Elsunnyogni, bujkálni, kikerülni a másikat megalázó dolog, nem csak neki, DE! saját magamnak is.
0 megjegyzés