Emlékszem, gyerekkoromban folyton anyámat akartam. Az óvodában, később kisiskolásként... Nem értettem miért vágyom rá annyira. Csak később értettem meg, azért, mert sosem volt velem. A félelmei elöl, az élet elől bemenekült az üvegbe az apámmal együtt. Lelkileg mindkét szülőm elérhetetlen volt számomra. Éppen ezért a saját lelkem is elérhetetlen volt egészen addig, amíg rá nem éreztem arra, ha továbbélem a függőségemet belehalok. Azt hiszem, életemben először ekkor kerültem kapcsolatba saját magammal. Isten végig vigyázott rám, mellettem volt és engedte azt, hogy majdnem belehaljak a függőségembe, aztán engedte, hogy kiugorjak belőle és élhessek. Igen, ebből csak kiugrani lehetett, szépen, lassan, fokozatosan abba hagyni nem.
Ott volt, tudom és fogta a kezem. Most is itt van velem. Ő sosem hagyott el csak sokszor - még a 12 Lépéses Program előtti életemben - én zártam ki magamból. Csakis akkor fordultam Hozzá, ha pénzt akartam kérni.
Nekem is vannak sivárabb, szürkébb, elkeseredettebb napjaim. Nem mindig tudom az okát, hogy mitől ilyenek, viszont vannak. Ezeket a mai napig elég nehezen élem meg. Általában kettő dolog szokott az eszembe jutni, ami megkönnyíti az átvészelésüket, ma sem kellett alkoholt innom, és Isten MOST is velem van és szeret. Olyannak szeret, amilyen vagyok. Sebezhetőnek, hisztisnek, olykor alázat nélkülinek, türelmetlennek, máskor elodázónak, hirtelen haragúnak, önzőnek, kedvesnek, segítőkésznek, önzetlennek, megértőnek, szeretettel telinek, szeretetlennek, félősnek és határozottnak, szomorúnak, vidámnak... Embernek.
0 megjegyzés