Amikor már az életem volt a tét és a mindennapokkal való küzdelem - az első időkben bizony sokat küzdöttem - csakis ekkor tudtam Őt komolyan venni és ténylegesen hinni a létezésében, foggal és körömmel belekapaszkodni...
Azt bátran állíthatom, valamilyen csoda folytán sosem féltem az Istent, én, a megfelelési kényszeres, a kodependens. Égi Apunak valahogy mégsem akartam megfelelni. Zsigerből éreztem, hogy Ő jó, megbocsátó, és olyannak szeret engem, amilyen vagyok. Előtte sokkal könnyebb felvállalnom a jellembéli hiányosságaimat, mint saját magam előtt. Persze először magam előtt szükséges, fordítva nem működik.
Azt tudom, ha nehéz időszak van az életemben csakis értem történik és nem ellenem. Bármennyire nehezen fogadom is el, ezzel mindenképpen tisztában vagyok. Azt mondják, ami nem öl meg az erősít. Teljesen egyet értek. Isten mindig olyan feladatok elé állított, amelyek megoldásával növelhettem az önbecsülésemet, önbizalmamat. Nekem közben semmi másra nem kellett ügyelnem, csakis az érzéseim megzabolázására. Ne szaladjak bele a már jól ismert önbizalom hiányos félelmekbe, hanem bízzam az egészet Istenre. Ha Tőle kaptam, egész biztos vagyok abban meg is fogom tudni oldani, mert a mai napon nem rak rám nagyobb terhet, mint amit elbírok.
Ezt a meditációt egy mondatban is összefoglalhatnám, ami a saját felfogásomat illeti:
Isten, jó, kegyes, szeretettel teli, megbocsátó.
0 megjegyzés