Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Február 24.
Érzelmeink felismerése

Érzelmeink átélése nagy kihívás lehet, ha nincsenek erről korábbi tapasztalataink. Megtanulhatjuk azonosítani őket, ám nem egyik pillanatról a másikra. Nem is muszáj tökélyre fejlesztenünk.

Néhány ötlet, amely segíthet, miközben azt tanuljuk, hogyan ismerhetjük fel érzelmeinket, és hogyan kezelhetjük őket.

Végy egy darab papírt. Írd fel felül: „Ha helyénvaló, hogy bármit érezhetek, és ezt nem ítélné se rossznak, se jónak senki, mit éreznék most?” Ezután sorold fel. Másik kedvelt eszköz: feljegyzések, naplók érzelmein kezeléséről. Írhatunk leveleket, melyeket nem küldünk el, vagy egyszerűen papírra vethetjük, ami éppen eszünkbe jut.

Úgy figyeld magad, ahogyan egy kívülálló tenné. Figyeld a hangodat és a szavaidat. Mit hallasz ki belőlük? Szomorúságot? Félelmet? Dühöt? Boldogságot?

Mit árul el a tested? Feszült és merev lesz a dühtől? Végigfut rajta a félelem? Elnehezíti a szomorúság? Örömödben táncra perdülnél?

Az is jó, ha más gyógyulófélben lévőkkel beszélgetünk. A csoportfoglalkozások is segíthetnek. Ha biztonságban érezzük magunkat, nyitottabbak leszünk, és könnyebben tudjuk kezelni érzelmeinket.
Gyógyulásunk folytonos kincsvadászat. Az egyik ilyen kincs énünk érző része. De ezt sem kell tökélyre fejlesztenünk. Elég, ha becsületesek vagyunk magunkkal szemben és nyitottak az újra.

Ma fokozottan figyelem magam. Nem ítélem el az érzelmeimet; elfogadom magam mindazzal együtt, amit érzek.

A félelem után a legelső érzelem, amit sikerült beazonosítanom magamban, az önsajnálat volt. Az önsajnálat azoknak az érzéseknek a következménye, amik engem lehúznak, akadályoztatnak, hátráltatnak. Önsajnálathoz tartozik, a félelem, szorongás, sajnálkozás a saját sorsom felett, a szegény én, és a szomorúság. Amikor azon kesergek, hogy a múltamban egy dolgot nem úgy oldottam meg, ahogy MOST szerintem kellene, máris önsajnálatban vagyok, ami szinte megbénít. Amikor sajnálom magamat, nem tudok magamon segíteni és ha sajnálok valakit, rajta sem tudok segíteni, ugyanis a sajnálat érzése minden másikat lefed, betakar és elvisz a helyes, józanodó gondolkodástól. Természetesen szoktam magamat is sajnálni, másokat is, mégis az a lényeg, hogy felismertem magamban az érzést, nevén neveztem és innentől már én magam tudom azt eldönteni, hogy akarnék-e még benne dagonyázni vagy elengedem. Tehát a lényeg, a felismerés. Gyűléseken osztottam meg saját magam felfedezését, tőlem telhetően a legőszintébben.
Volt egy időszak, amikor nagyon haragudtam a szüleimre, mert gyerekkoromban tettek vagy nem tettek olyasmit, amire az én lelki fejlődésemnek feltétlen szüksége lett volna. Írtam hát nekik egy-egy levelet, amiben megírtam mindenféle sérelmeimet, bánatomat. Természetesen nem adtam oda, ez a levél csakis arra szolgált, hogy el tudjak indulni a megbocsátás felé, afelé, hogy belássam és megértsem, a szüleim sem voltak tökéletesek és elinduljak a saját magam megbocsátása felé, mint nem tökéletes szülő. Hiszem, minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének és milyen érdekes az, hogy visszanézve mennyit hibáztam, holott abban a helyzetben meg voltam győződve arról, a legjobbat tettem.

This entry was posted on 21:08 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés