elmondanám –
Volt egyszer egy este –
amikor,
mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei,
tudtam –
téged kereslek.
Fáztál,
és takarót adott neked a szeretet,
s egy pincér, meg a sötétség puha teste,
a bátortalan vágy,
hogy valakit ismét szeressek,
Mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még –
voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat,
az örömök, a kínok.
Már tudom, semmi sem volt igaz,
már tudom,
illúzió volt minden –
Nem volt igaz az ölelés...
...De nem fáj már: a „Nincsen”.
Most már szinte mindegy,
mit írtam akkor –
mit éreztem éppen –
Már nem karcolt több csíkot a bánat
az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még,
mert véget ér az álom.
Felébredünk, s egymásra nézve
semmit sem találunk –
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit –
mert nem tudhatjuk mi jön még –
meddig tart:
a „Meddig?”
Ne mondj semmit még,
így szótlanul szeretlek.
Olyannak, mint a kép:
mit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer:
– Jó reggelt ... az éjszakánknak vége –
S megkapod az életet,
az életért cserébe.
Most legyünk csendben,
mert ránk zuhant az ég –
Felállni nem lesz könnyű,
hallgassunk –
most még...
0 megjegyzés