Napi meditáció (Melody Beattie - 365 nap, 365 meditáció)  

Bejegyezte: Bogriella



Május 8.
Adjuk meg magunknak amit megérdemlünk.

„Jó munkám, tisztességes fizetésem volt. Évek óta a gyógyulás útját jártam. Minden reggel beültem a kocsimba, és köszönetet mondtam Istennek a kocsiért. Nem működött a fűtés. És ugyanannyi esélye volt annak, hogy a motor beinduljon, mint annak, hogy nem. De én csak szenvedtem tovább, és megköszöntem Istennek. Egyik nap eszembe jutott, hogy az égvilágon semmi okom nincs arra, hogy ne vegyek egy új autót – akár abban a szent pillanatban – ha úgy tartja kedvem.
Megtagadtam magamtól valamit és mártírrá tettem magam, ráadásul hálát adtam érte. Megvettem hát az új autót – még aznap.”
(Név nélkül)
Gyakran ösztönösen úgy reagálunk valamilyen szükségletünkre vagy vágyunkra, hogy: „Nem! Ezt én nem engedhetem meg magamnak!”
Ezt a kérdést kell megtanulnunk: „Vagy mégis?”
Sokunknak szokásává vált, hogy rendszeresen megfossza magát mindentől, amire vágyik; gyakran olyasmitől is, amire valóban szüksége van. Néha még a hálával is visszaélhetünk, hogy fölöslegesen megfosszuk magunkat valamitől.
A javainkért érzett hála gyógyulásunk fontos fogalma. Ámde ugyanilyen fontos, hogy elhiggyük, a legjobbat érdemeljük, abbahagyjuk önmagunk folytonos megfosztását, és bánjunk jól magunkkal.
Nincs semmi rossz abban, ha megveszed magadnak, amit szeretnél, feltéve, hogy megengedheted magadnak. Tanulj meg bízni magadban, és figyelj rá, mit szeretnél. Nincs semmi rossz abban, ha néha elkényezteted magad, és veszel valami újat.
Időnként jó várni egy kicsit. Máskor csakugyan nem engedhetjük meg magunknak a luxuscikkeket. De néha megengedhetjük.
Ma a meglévő dolgaimért érzett hálát egybefűzöm azzal a hittel, hogy a legjobbat érdemlem. Ha nincs jó okom arra, hogy valamitől megfosszam magam, nem teszem.

Amikor még kicsik voltak a gyerekek minden felesleges és nem felesleges összeget rájuk fordítottam. Írtam már arról, hogy a 12 Lépéses Program előtti életemet a túlköltekezés jellemezte és még az azutánit is jó sokáig. Én nem tudtam egy db 600 grm-os mosóport vásárolni, mindjárt kettő kellett. A körömlakkal is ez volt a helyzet, eggyel nem elégedtem meg, csak akkor nyugodtam meg, ha kettőt tettem a kosaramba. A bugyi vásárlásaimról meg nem is beszélve, megszállottan gyűjtöttem őket. Ez így van még ma is, egy fiók tele van velük. Bugyifüggő lettem, vagyok és még maradok is egy darabig. Kicsit ugyan csendesedett ez a fajta szenvedélyem, hullámokban tör rám, olyankor vásárolgatok párat megint. Éppen a múltkor elégítettem ki ebbéli vágyaimat, akkor olyanokat vásároltam, amiket hordok is a mindennapokban.
Nem arra figyelek, hogy mit akarok megvenni - ez alól kivételt képeznek a bugyik, persze ez is pénztárca függő, ha nincsen kaja, inkább azt veszek - hanem inkább arra, mire van szükségem és nem azonnal döntök, hanem elgondolkozom a dolgon, kivárok, legalább egyet alszom rá, nehogy megint összekeverjem a túlköltekezést saját magam megjutalmazásával.
Tegnap kinéztem magamnak egy szabadidő ruhát az egyik internetes aukciós oldalon és megfigyelek egy másikat is. Az egyik teljesen új, hétezer forint körül van az ára, a másik használt és legalább négy ezer forinttal olcsóbb. És most kivárok, összevetem a vágyaimat azzal, amit anyagilag is megengedhetek magamnak. Már aludtam rá egyet és még mindig nem tudtam eldönteni melyiket vegyem meg, éppen azért alszom rá még egyet. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az egyikkel megjutalmazom magam amellett, hogy szükségem is van rá.

This entry was posted on 17:29 and is filed under , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés