Amikor bekerültem az AA-ba, emlékszem, születésnap volt. Valakinek az egy éves józansági évfordulóját ünnepeltük. Ahogy beléptem a szobába, láttam, (akkor még ismeretlen Társaim) rendezgették az asztalt, elővették a papír dobozból a tortát és a közepébe szúrtak egyetlen egy szál gyertyát. Odasúgtam a férjemnek, nézd, valaki egy éve nem iszik.
Fogalmam sem volt nekem akkor még az AA-s szokásokról, hagyományokról, egyszerűen éreztem, tudtam. Aztán gyűlésen meghallottam újból - előtte Kedves Orvos Ismerősöm tájékoztatott róla - a CSAK A MAI NAP-ot. És azt, hogy az egy 24 órát, le lehet bontani, akár az itt és mostra. Rögtön megértettem. Saját magamra vonatkoztattam, és azonnal beugrott, én ezelőtt sosem éltem a jelenben.
Szóval, én nem sokat bosszankodtam a meg nem értés miatt, kivéve egyetlen egy esetet, amikor nagyon, de nagyon akartam már lépni a Negyedik Lépést és semmiféle útmutatót nem találtam a 12 Lépés 12 Hagyomány című AA-s kiadványban erről. (még nem voltam arra készen, hogy megértsem) Kínlódtam. Aztán meghallottam gyűlésen, ne erőszakold a dolgokat. Létezik egy polc, ami tele van a fel nem dolgozott problémáiddal és azzal foglalkozz, ami onnan a fejedre esik. Megnyugtató volt ez a mondat. Figyeltem nagyon arra, mi bánt, mi miatt van bűntudatom, miatt szégyellem magam és ezekről beszéltem.
Én is, mint azt már említettem, hol kettőt lépek hátra, miközben csak egyet előre és többször előfordult már velem, hogy visszafelé léptem. (lásd két nappal ezelőtti meditációs megosztásomnál, a Felsőbb Erővel való eltávolodásomat) Úgy tapasztaltam, nincsen ezzel semmi gond, holott eleinte megijedtem attól, amikor rajta kaptam magam, egy ideje már egy helyben toporgok vagy visszafelé csúszok. A lényeg, hogy ezeket észrevettem.
Megnyugtattak az öregebb józanodók, hogy lassan siessek. Senki sem hajt, a 12 Lépéses Program egy életre szól és egyáltalán nincsen határidőhöz kötve. Mindenki a saját maga tempója szerint gyógyul. Lehet, hogy az én tempómba más belehalna vagy én halnék bele a másikéba. Teljesen egyénre szabott Program.
Az lehet, hogy az élet gyengéd tanító, viszont én saját magamhoz olykor nagyon kegyetlen tudok lenni. A mai napig nem tudtam végleg elengedni azt a kényszeremet, ha visszaveszek egy jellembéli fogyatékosságomat (halogatás) ne bántsam magam amiatt, hogy már megint ezzel van dolgom. Aztán, amikor már jól belefáradtam az önostorozásba, el tudom engedni és tovább tudok lépni, DE! a kínlódásokra időnként még szükségem van.
0 megjegyzés