Kati vagyok alkoholista (részlet a könyvből)  

Bejegyezte: Bogriella



Kati vagyok alkoholista.
 (részlet a könyvből) 


"Anita sokszor oktatott, hogy bármilyen stressz szituációból - bár hol, bárkivel beszélgetve, a családban, a munkahelyen, egy partyn - azonnal meneküljek, ha feszültséget, belső szorongást érzek. Mégis tudni szerettem volna, milyen is igazából ez a kapcsolat, és lassan írni kezdtem, amilyen őszintén csak tudtam.
"Ugyanúgy megmaradt a belső szorongásom, ha találkozom a volt férjemmel, mint amikor ittam" - láttam leírt soraimat.
Idegesít, amikor beszél, mert én érzem, hogy változom, de tőle a régi sablont kell hallgatnom.
Persze a legfontosabbat, azt, hogyha nem jó vele, akkor mégis miért vágyom mellé, már nem tudtam leírni. Aztán eszembe jutott a volt pszichiáterem Dr. Ari, akivel nem beszéltem, mióta józan vagyok. Tíz-tizenegy hónap után most néztem körül először józanul ebben a szobában. Dr. Ari átölelve üdvözölt. Láttam, tiszta szívből örült a józanságomnak. Arra a kérdésemre, hogy miért nem küldött el engem soha az AA-ba, meglepetésemre azt mondta:
"Hogyhogy nem küldtem? Még el is vittem egy Park Avenue - i esti gyűlésre. Persze ittas volt, de magával vitte az Elfogadást kérő imát. Azt mondta, magát az is józanul tudja tartani."
Halványan emlékeztem, hogy igaza lehet, mert 1976 nyarán, otthon, Magyarországon apámnak próbáltam lefordítani az imát:
"Istenem, adj bátorságot, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok, erőt, hogy változtassak, amin tudok és bölcsességet, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget."
"Dr. Ari, most nem a józanságom miatt vagyok itt" - mondtam - , "hanem az érzelmi háborúim miatt. A kettős lényem konfliktusaitól, a további önbecsapásoktól félek és rettegek. Maga jobban ismer, emlékszik a szörnyű napjaimra. Kérem, meséljen nekem magamról."
A pszichiáterem így gondolkodott: "Ha visszamegy a volt férjéhez, félő, hogy újra inni fog. Ő emberileg és erkölcsileg is elfogadhatatlanul viselkedett. Ezt ön is tudja. Akkor hagyta magára, amikor élete legnagyobb megrázkódtatását élte át. Nem lehet ott hagyni egy rákos beteget. Ezek tények, ezeket nem lehet letagadni. Talán egyszer majd megbocsátja neki, de soha nem fogja elfelejteni. Nem lehet. Ezt érzi a teste is, mikor lázadozik. Hallgasson a testére, az nem hazudik."
"Igen, igen" - mondtam - "ezeket mind tudom, de akkor miért vágyom mégis vissza mellé?"
"Mert tudat alatt már elfogadta az igazat" - folytatta a pszichiáter - "de a gőg, a büszkeség, megsértett hiúság vissza akarja hozni a házasságát, hogy bebizonyítsa, mégis győzött. A hiúság ez, az az alkoholista gőg, csak vigyázzon, mert nagyon nagy ára lenne ennek. A természetes ÉN, egy egészséges büszkeség, minden ember számára fontos" - folytatta - "de egy alkoholista beteg kezdeti józanságában még nem tudja felmérni, mennyi is az egészséges büszkeség. Csak később, ha megtanulja."
Megint ez a mondat! Meg kell tanulnom! Bármerre fordultam, ezt hallottam. Meg kell tanulnom. Mert amit tudok, nem jól tudom. Minden ezt bizonyítja. Az önbecsapásom nem más által büntetendő cselekmény, a büntetését saját magában hordozza. Egy bizonyos volt, hittem a pszichiáteremnek, hittem Anitának, hittem a józanságomban, az AA-ban és annak szellemében. Azt is tudtam, hogy a beteges gondolataimban nem bízhatok. Még nem bízhatom magamra az életem kormányozását. ÉN elrontom. Még nem ismerem a józan gondolkozást, az egyensúlyt, a középutat, a csendet, a békét. Csak a lelkem sírt utána.
"A kulcsszó az AA-ban" - mondta Anita nemegyszer - "hogy hagyd magad tanítani."

"Tanítható akarok lenni" - döntöttem el én nem egyszer.
Elsődleges szenvedélyem az alkohol. De ezzel nem merült ki a szenvedélybeteg természetem.
Már gyerekkoromban a szüleim programoztak be a traumákra, a drámai csúcsokra. Később magamévá tettem és a szenvedélyem lett, megtanultam vele manipulálni. Már nem tudtam élni a drámák nélkül. "Mindent és még többet", ez volt a jelszavam. A szenvedélyekkel bánni nem tudó természetem, határt nem ismerve, vagy nagyon gyűlölt vagy nagyon szeretett. Vigyáznom kellett, ha kétszer, háromszor próbáltam valamit, máris rászoktam. A krízisek, a drámák bizonyították, hogy mégis életben vagyok.
A férjemtől talán nehezebben búcsúztam el, mint az alkoholtól.
Úgy éreztem, most mindkettő gyásza egyszerre szakadt rám. Az egyik veszélyes volt a testemnek, a másik kockázatos a lelkemnek.
Az első őszinte szavak, az igazság, hogy érzelmileg is el fogunk válni megrázott mindkettőnket.
"Nem tudunk már nyújtani semmit egymásnak" - mondtam - "mindent, ami volt, már odaadtuk egymásnak. Már nem tudjuk egymásból a jót kihozni, csak ismételjük a rosszat."
"De mi lesz velem?" - kérdezte gyerekes makacssággal a volt férjem. "Én nem tudok egyedül élni, meg fogok újra nősülni és akkor mi lesz veled?"
"Nem tudom" - mondtam csendesen - "nem tudom." 

This entry was posted on 18:55 and is filed under , , . You can leave a response and follow any responses to this entry through the Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom) .

0 megjegyzés